Életéről mesélt Jeanne-Marie Wenckheim Dickens grófnő Csabán

A német nap programja Jeanne-Marie Wenckheim Dickens grófnő fordulatokkal teli életének megismerése volt a Békés Megyei Könyvtár Utak és Minták elnevezésű Nemzetiségi napok eseménysorozatán. A rendezvényen Lukoviczki Anna köszöntötte a jelenlévőket. Elmondta, arra kérte fel a grófnőt, hogy az eseményen a családjáról és az életéről meséljen az érdeklődőknek. Elárulta, Jeanne-Marie számára a csodálatos „nagynénit” testesíti meg annak alapján, hogy milyen életutat járt be, és milyen erős hite van.

Nagymamája azonban a fővárosban élt, akihez szeretett menni. Hangsúlyozta, az életét is szerette, hiszen családja és Doboz is mindig nagyon kedves volt vele. Van egy bátyja, aki egy évvel idősebb nála, ő Bécsben találta meg a helyét, miután menekülniük kellett Magyarországról, és azóta is ott él.

Elárulta, kisgyermekkora óta mindig nagyon szerette a lovakat, Dobozon volt is versenylovuk, később pedig pónikat is kapott. Amennyi időt csak lehetett, velük töltött. Visszaemlékezett, három évig csak azt engedték neki, hogy kisebb köröket menjen lóháton, de ő már alig várta, hogy messzebbre vágtathasson. Olyannyira minden pillanatot kihasznált a pónikkal, hogy amikor a munkásaik gyerekei megérkeztek hozzájuk, velük is a köröket rótta napestig a kis termetű lovakon, majd amikor az állatok elfáradtak, folytatták a közös játékot, gyakran énekelve a Bújj, bújj zöld ág népdalt. Mesélt továbbá nevelőnőjükről is, aki Ausztriából érkezett hozzájuk, és nagyon szerették, később vele kellett menekülniük is.

Jeanne-Marie Wenckheim Dickens grófnő meghatározó élményként számolt be Horthy Miklós látogatásáról, aki szarvast és fácánt lőni ment hozzájuk. Úgy emlékszik rá, hogy kedves ember volt, és még viccelődni is lehetett vele. Amikor náluk járt, többek között unokája is kísérte, és vele is születtek közös élményei.

Később, amikor már szóba került, hogy jönnek az oroszok, először nem vették komolyan, majd egy napon pakolniuk kellett. Édesapjuk előre ment Budapestre, édesanyjukkal és dadájukkal indultak volna utána két nappal később autóval, ám a jármű nem indult. Ekkor anyjuk leintett egy teherautót, amivel elküldte őket és dadájukat Budapestre. Onnan akkoriban nehéz volt eljutni Bécsbe, ám nevük miatt átengedték őket. Egy szállodában laktak, ahonnan leginkább az maradt meg benne, hogy mindig bombáztak, és le kellett menniük a pincébe. Olykor egy szebb részébe, amikor pedig nagyon közel jártak a repülők, akkor egy mélyebb, sötét helyiségbe, ahol már félelem tört rá. Egy nagyobb bombázás után küldte el őket anyjuk Németországba, a helyekbe. Ott ismerősöknél laktak, a család csak később egyesült.