Négy évtizedes szolgálat után tette le a tollat Verasztó Lajos

– Hogyan lesz egy agrármérnökből sportújságíró?
– Úgy, hogy mindig is nagyon szerettem a sportot, figyeltem is, megvettem az újságot és mindig az utolsó oldalt kezdtem el olvasni. Láttam, ahogyan a nagyapám a rádión a Körkapcsolást hallgatta, melyben olyan nagyságok adtak a magyar bajnoki labdarúgó mérkőzésekről élő tudósítást, mint Szepesi György, Gulyás Gyula, Horváth Kálmán, Pallai János, vagy éppen Szűcs Ferenc. Jómagam is fociztam, az orosházi Kossuth Lajos Mezőgazdasági Szakközépiskolában, a „Mezgében”, amellyel egyszer másodikok lettünk a megyei diákolimpián. Nagy élmény volt még úgy is, az egyik mérkőzésen becseréltek vagy húsz percre, amikor már mi vezettünk négy–nullára. Emlékszem, a Vízműtől kaptunk ki a döntőben Békéscsabán. Büszke lehetek rá, hogy egy csapatban játszottam a Vasas és az Újpest későbbi játékosával, a szarvasi születésű Szebegyinszki Bandival. Az edzőnk Kiss János tanár úr volt. Az iskola csapata mellett Orosházán a Határőr Dózsa ifiben is futballoztam. S hogy a kérdésre is válaszoljak, a debreceni Agráregyetem elvégzése után – ahol agronómusként végeztem – nem vezetett egyenesen az utam az újsághoz. Először a békési Viharsarok Termelőszövetkezetbe kerültem kukorica ágazatvezetőnek. Már akkor, 1981-ben érdeklődtem a Békés Megyei Népújságnál Enyedi G. Sándor főszerkesztőnél, aki ígéretet tett arra, hogy majd behoznak a laphoz. Akkor ez még nem jött össze, és miután Békésen felmondtam, átkerültem Csabára a Május 1. Téeszhez, ahol jól ismertem Farkas Miklós elnököt, aki az Előre Spartacusnál vezetőségi tag is volt. Három hónap után 1982. február 1-vel kerültem be gyakornokként a Népújsághoz. Az volt a feladatom, hogy a telexgépekről átvigyem a szerkesztőnek a híreket tartalmazó kinyomtatott leporellót. Két év után elvégeztem az újságíró iskolát, majd a belpolitikai, később a gazdasági rovathoz kerültem, ahol mezőgazdasági témákról írtam. 1988-ban az akkor alapított orosházi városi újsághoz, az Orosházi Naplóhoz kerültem. Huszonegy hónapig dolgoztam ott, majd újra a Népújság következett, s ott 1991-től már a Fábián István és a Jávor Péter fémjelezte sportrovatnál folytattam a munkát, ahol még Hankó György és Gyurkó Mihály dolgozott félállásban.

– Már akkor hozzád került az asztalitenisz, a labdarúgás és a kézilabda?
– Igen, utóbbit sokáig együtt csináltuk Jávor Péterrel. A focit is mindig szerettem. Még gyerekként küldtem egy levelet Papp Lászlónak, az Előre akkori technikai vezetőjének – aki később jó barátom lett –, hogy küldjenek fényképet az akkor az NB I-be felkerülő focicsapatról. Emlékszem, 1974-ben a Szalai-Básti fémjelezte Salgótarjánnal játszott a csapat a Bessenyei utcában a Tisza Kupán, a Vencsellőről érkező Pásztor Jóska akkor mutatkozott be a lila-fehéreknél. Háromezren voltunk kint, Jóska fogta a Bástit. Jöttünk haza, és az előttünk ballagó idősebb szurkolók beszélgettek, egyikük mondta: „Figyelj ide, ez a vékonydongájú gyerek jól mozgott, sok örömünk lesz még benne.” Ez a vékonydongájú gyerek később nagyon jó barátom lett.

– Sportújságíróként melyek voltak azok az élmények, eredmények, amelyek különösen megérintettek?
– Az egyik mindenképpen Ónodi Henrietta 1992-es barcelonai olimpiai bajnoki címe. Hazaérkezése után hatalmas tömeg, mintegy ötezer ember fogadta a tornásznőt és edzőit, az Unyatinszki-házaspárt a városháza előtti főterén. A mai napig Heni az egyetlen, aki békéscsabai klub versenyzőjeként nyert olimpiai aranyat. A másik az Előre labdarúgó-csapatának 1994-ben elért NB I.-es bajnoki bronzérme. Az nagy csoda volt, s ha nem úszik el az utolsó három meccs, akkor még nagyobb is lehetett volna. A Vác lett a bajnok, az akkori edzője is jó ismerősöm, barátom, Csank János. Az utóbbi időszak legnagyobb sikere pedig a súlylökő Márton Anita Rióban az utolsó dobásával megszerzett olimpiai bronza, a 19,87 méteres eredménye ma is országos csúcs. Szurkoltam Anitának, aki egy nagyon szimpatikus, becsületes sportolónő. Ezek a sikerek magánemberként is megdobogtatták a szívemet.

– Tudjuk rólad, hogy szívesen ajánlod a klubvezetők, edzők figyelmébe az olyan játékosokat, akiket érdemes lenne Békéscsabára, vagy Orosházára igazolni. Sokszor meg is fogadták a tippjeidet, akik közül többen is meghatározói lettek klubjuknak. Említenél néhányat?
– A Fradiból idekerült Kvaszta Lajost mondanám, akire még katonaként figyeltem fel, akit Miklya Jani bácsi kölcsönben szerzett meg az Előre részére. Vagy említhetem az ifi Európa-bajnok ferencvárosi Zsinka Jánost, és az Újpestről idekerült csatárt, Oroszki Pétert.

– Immáron nyugdíjasként mit fogsz kezdeni a felszabaduló időddel? Megvetted-e már a jegyet valamelyik milánói, liverpooli, vagy müncheni futballmeccsre?
– Már mindkét lányom járt az AC Milan főhadiszállásán, a Casa Milanban, én azonban még nem, és élőben sem láttam még egyik kedvenc csapatot sem. Végre több időm jut a családomra is. Most már hétvégére – amikor a sportesemények miatt mindig dolgoznom kellett – is tervezhetünk kirándulásokat.

– Két városhoz különösen is kötődsz. Mit jelent számodra a szülőhelyed, Orosháza és a lakóhelyed, Békéscsaba.
– Sokat. Mindkettő nagyon közel áll hozzám. Orosházához sok híres ember köthető, Csáki-Maronyák József festőművész, Nicolas Müller világhírű fotóművész, a színész Petrik József, vagy a focista Mátrai Sándor, vagy a válogatott hármasugró, Ivanov Dragan is. Békéscsabán pedig az elmúlt évtizedek kiváló atlétáira, tornászaira, a csapatok közül pedig az Előre sikeres NB I.-es focistáira, a Mátéfi Eszter által irányított élvonalbeli női kézilabdázókra, és az utóbbi időszakban a BRSE röplabdázóira lehet büszke a város.