Mátyás igaz szerelmét viszi színre a Jókai Színház

Mátyás (Szabó Lajos) szereti a bevehetetlen várakat – ezért rabolja el Edelpeck Borbálát (Kiss Viktória), hogy évekre egy ablaktalan szobába (mint egy selyemmel bélelt dobozba) zárja, amelybe  külvilágból egyedül ő léphet. 

A férfi a lánytól megkapja azt az őszinte figyelmet, amelyre királyként mástól aligha számíthat, míg a lány ennek az egyetlen embernek beszélhet – többnyire hiába. Míg ő kettejük kapcsolatáról, a király a politikáról, adókról, katonaságról, kereszténységről beszél, Borbála nőként, anyaként mindig együtt érez az elnyomott és kizsákmányolt alattvalókkal, Mátyást csak a céljai vezérlik – mintha Borbála a belső hangját, a lelkiismeretét személyesítené meg. 

Valóság és szürrealitás olvad egybe az öt képben, utóbbiban Mátyás Istenhez beszél, saját lelkiismeretével csatázik, nem tudni, álmában vagy halála után, szellem képében. Mátyás kettősségét máshogy is ábrázolja Merő Béla rendező (aki egy korábbi Bartus-darabot, a Sör és cigit is rendezte, s ezúttal a játékteret is jegyzi): a falon a király katonaportréja látható, páncélban, a győztes hadvezér pózában megfestve, ám mi a darab során a maga sérülékeny valójában, gyönyörű tojáshéjszínű jelmezben láthatjuk Mátyást. „Emberként vajon létezem?” – kérdezi, és erre igaz feleletet csak Borbálától várhat. 

Ebben a polgárlányban találja meg társát, vitapartnerét, de cserébe nem sokat tud adni. Még választási lehetőséget sem, hiszen korábbi ígérete ellenére végül mégis megszabadul a lánytól, aki erkölcsi nagyságban ura fölé emelkedik. 

Mátyás jelleme állandó, de Borbála – elszigeteltsége ellenére – sokat változik: megszeppent lányból asszony és anya lesz, aki határozottan tudja képviselni a saját érdekeit, és elutasítja a számára rendelt, kipárnázott aranykalitkát, amelyet nem csak ő, hanem mi is börtönnek tekinthetünk. 

Bartus Gyula Hunyadi-trilógiájának középső darabja Mátyás király magánéletét, emberi oldalát mutatja be. 

A szerelmi történet nemcsak a király Corvin János anyjához, Edelpeck Borbálához fűződő kapcsolatát járja körül, hanem bepillantást enged az uralkodó vívódásaiba, a reneszánsz Magyarország és Európa életébe is. Merő Béla érzékeny rendezése a szöveg mélyére lát, zenével és tánccal is vezeti a nézőt az értelmezésben és az előadás üzenetének befogadásában. Szabó Lajos játéka mélyen átélt és kidolgozott. Mátyást minden rapszodikusan változó hangulatában hitelesen jeleníti meg, érett játéka méltó a közönség figyelmére, Kiss Viktória, ifjú színésznőnk pedig remekül mutatja be a női emancipáció előtt élő, de gondolkodó és kritikus szerelmes asszonyt.