A diáklányok családjára lecsapott a háború borzalma

Itt nyugszanak a szovjetek bejövetele után 1944. október 12-én ismeretlen tettesek által meggyilkolt Strifler család tagjai, az apa Strifler György (1893) két lánya Kornélia (1927) és Magdolna (1929), az apa öccse Strifler Márton (1894) – olvasható az alábbi felirat a szentetornyai temetőben található síremléken. Kulcsár Lászlónétól megtudtuk, a sírkövet az Orosházi Evangélikus Egyház állíttatta néhány éve.

Kulcsár Lászlóné, vagy ahogyan Nagyszénáson mindenki ismeri a nyugalmazott pedagógust, Aranka néni Visszanézve című kötetében leírta egy köztiszteletnek örvendő szentetornyai család drámáját. Ismerte őket, szívéhez közel álltak az áldozatok. Tragédiájuk mélyen megérintette őt kislányként. Máig fájó emlékként hordozza lelke mélyén drámájukat. Az áldozatok között volt ugyanis két szentetornyai diáklány, akikkel együtt Orosházán, az akkori evangélikus gimnáziumban tanult. Hívjuk hát segítségül Kulcsár Lászlónét, lejegyzett visszaemlékezését és gondolatban forgassuk vissza a történelem kerekét a vérzivataros, háborús évekig, 1944-ig.

Orosházán járunk, a járási székhely gimnáziumának tanulói, azok családjai a történet szereplői. Az iskolába a környező falvakból (Aranka néni Nagyszénásról) is jártak oda diákok. Szentetornyáról lóbusszal. A lóbusz kocsisa kirakta a polgáristákat, aztán a gimnazistákat.

– A két testvér együtt érkezett. A lányszobában barátkoztunk össze. A barátkozás nehezen ment nekem akkor, aztán még később is. Talán a korszak volt az oka, a háború, a sokféle gond, baj. A nagyobbik lány barna volt és mosolygós, Nelli. A kicsi, gesztenyebarna hajú, komolyabb nézésű, Magdolna. Velük lehetett beszélgetni. Édesapjuknak malma volt. Velük élt az agglegény nagybácsi és a nagymama. Látszott, jómódú gyerekek, de ezzel sohasem kérkedtek. Édesanyjuk beteges volt s egyszer fekete ruhában jelentek meg a lányok az iskolában. Aztán teltek a napok, hónapok – olvasható Kulcsár Lászlóné visszaemlékezésében.

– Tanáraink közül többeket behívtak katonának. A város utcáin sok volt a katona, az állomáson még több. Mentek ki a frontra. A történelmet most nem írták, hanem élték az emberek és mi gyerekek. Otthon fogyott a tüzelő, hideg telek voltak. Majd egy forró tavaszi napon kivittek bennünket a vásártérre, hogy tanúi legyünk a frontra induló katonák eskütételének. Nekem az járt a fejemben: viszik őket meghalni. Aztán a következő tanévben már sárgacsillagos diákokat láttunk, a jól ismert diákarcok, egyenköpenyek megjelölve, megcsúfolva sárga csillaggal. Az 1943/44-es tanév hamar befejeződött, március 19-én a német megszállással mi már szabadok lettünk az iskolától. Gyerekes örömünk nem volt teljes, a felnőttek aggódó arca, a hírek, a történések semmi jót nem jósoltak. Különösen azoknak, akik a németektől éppen úgy féltek, mint az oroszoktól. A kiszolgáltatottság, a törvénytelenség borzasztotta a magyar embert. Borzasztotta, mert tudta, egy kulturálatlan, törvénytelenségekkel fennmaradó diktatúra 100 évvel is visszaveti a mi életünket és az országét is. Nyár végén mentünk beiratkozni, s találkoztunk a két lánnyal. Mint két rózsabimbó. Nelli 17, Magdi 15 éves volt. Boldogan mosolyogtunk. Majd ősszel találkozunk! – kiáltottuk egymásnak búcsúzóul. Reméltük ezt a találkozást. Mit tudtunk mi még a háborúról, ami már negyedik éve tombolt. Semmit. A háború nekünk 1944 októberében jött és lecsapott, irtott és gyűlöletet szított – idézte fel Aranka néni a történteket.

Az orosz bevonulás nem volt egyszerű esemény. A falu papja nem várta őket diadalkapuval. Tudta, velük jött a hitetlenség, a brutalitás, a kegyetlenség is. A „dézsmálást” nem tűrvén, parókiáján rájuk lőtt. Ezért aztán lelőtték és felgyújtották a plébániát. A malmosék sokaknak szemet szúrtak. A szép lakás, lányok szép ruhákban, egy-két nyaklánc is volt a házban, porcelánok – jó lenne megszerezni, gondolták.

Október volt. Az elmenekültek házaiból már elhurcolták a bútort, a fehérneműt, a befőtteket. Be is költöztek a katonák egyikbe, másikba. Nelliék nem mentek el, pedig féltek, ki sem mozdultak a házból. Nagymama főzött, este csendben vacsoráztak, majd ki-ki a szobájában aludni tért. Hálóingben voltak, kutyaugatás és dörömbölés hallatszott a kapuból.

A háziak kiáltottak:

– Ki az és mit akar? – válasz helyett dörömbölés, majd puskalövés. Kitárták az ajtót és orosz egyenruhás alakok négyen, öten nyomódtak be rajta. Aztán már filmszerűen peregtek az események. Az apát és a nagybácsit az előszobában lőtték agyon, betaszították a lányok szobája ajtaját és Magdit az ágyban lőtték le, Nelli ki akart ugrani az ablakon, őt az ablaknál érte a halálos lövés. A nagymamát betuszkolták a szobába, őt életben hagyták. Bezárták az ajtót, és a vérző holttesteken átlépdelve összeszedték amiért jöttek.

Hajnalodott.Végre egy férfi bejött az udvarba és próbálta kinyitni a lakás ajtaját. Elzavarták. Orosz katonák és civilek is jöttek. A holtakat koporsóba rakták. A temetőben nemsokára ki volt ásva a négyes sírgödör. Kihirdették, hogy senki ki ne mozduljon, a malmosék temetésére nem szabad kimenni. A temetés napján a közelben lakók a függönyök mögül lesték a szomorú látványt. A négy koporsót kocsira rakták, pap és ima nélkül kiszállították a temetőbe. Elhantolták őket. Napok múlva a nagymamáért egy ismerősük eljött és magához vette. A ház kirabolva, ártatlan emberek vérével bemocskolva. Az emberek éltek tovább, dolgoztak, aztán nem beszéltek a családról. Féltek.

– A temetőben besüppedt a négyes sírhalom. Fejfája nem volt, nincs. A sírok helyét mindenki tudta, aki akkor ott élt. Én is meglátogattam egy rokoni temetés alkalmával, és így sem hittem el, hogy valaha négy eleven ember azért született erre a világra, hogy így haljon meg. Nelli, Magdi nem lehet, hogy ti itt porladjatok, hiszen még annyi dolgotok lett volna a világban. Nevetni, szeretni, dolgozni, tanulni, élni! – mesélte szomorúan Aranka néni.

– Vajon tanultunk-e valamit ezekből a tragédiákból? Tudunk-e megnyugodni, megbánni? Jó lenne ezekre a kérdésekre igennel válaszolni! Nekem még ennyi évtized után is fáj ez az emlék. Adósnak érzem magam mások helyett is, azok helyett, akik nem követték meg őket kinn a temetőben, mert a holtnak is kell a tisztelet, a főhajtás.

Strifler György feleségével két lányt nevelt

Koszorús Oszkár gyűjtéséből kiderül, Strifler György malomtulajdonos Eleken született. Kereskedelmi pályára készült. Segéd volt Borosjenőn és Aradon. Békéscsabán társas viszonyban önállósította magát. 1914-ben hadba vonult, az orosz fronton harcolt, hadifogságba esett, szökés után jött haza. Rendfokozata tizedes. Békéscsabán szikvízgyárat alapított. 1923-tól volt tulajdonosa a szentetornyai malomnak. Nejével, Laczó Ilonával két gyermeket neveltek. Az orosházi evangélikus egyházközség évekkel ezelőtt síremléket állíttatott Strifler György malomtulajdonos családjának. Németh Béla evangélikus egyházfelügyelő lapunknak elmondta, kezdeményezésére és az önkormányzat támogatásával készült el a síremlék. A meggyilkolt család történetéről Koszorús Oszkár helytörténész is tartott előadást. Laczki János evangélikus lelkésztől megtudtuk, 2021 októberében a Székács evangélikus iskola 9/B. osztályával a 72 óra kompromisszum program keretében rendbe is tették a sírokat, a környezetet.