Számos legendás történet őrzi a mártír honvédtisztek gyulai tartózkodását

– Az 1849. augusztus 13-i világosi fegyverletételt követően az oroszok meghagyták a magyar tisztek oldalfegyvereit és lovait is. Onnan még őrizet nélkül Kis-Jenőre kellett menniük, ahol Rüdiger orosz tábornok díszebédet is adott a tiszteletükre – idézte fel a Békés megyei időszak előzményeit dr. Erdész Ádám.

A Magyar Nemzeti Levéltár Békés Megyei Levéltárának igazgatója elmondta, Dusnoki-Draskovich József Nyitott múlt című kötetében külön tanulmány foglalkozik az eseményekkel. Kis-Jenőt követően indultak a tisztek már felügyelet alatt Sarkadra, ahova augusztus 17-e körül érkezhettek meg. A település ekkoriban nem volt berendezkedve ekkora tömeg fogadására, éppen ezért Almásy Kálmán egy istállórészt üríttetett és takaríttatott ki, hogy fedél legyen a fejük felett. A lakosság élelmezte őket, illetve a Tisza-család fiatal tagjai személyesen, szekéren vittek nekik élelmet. Ekkor – mint általában minden olyan esetben, amikor sok embert helyeznek el nem a legmegfelelőbb körülmények között – járvány, kolera ütötte fel a fejét. Degré Alajos visszaemlékezéséből kiderül, milyen megrendülten nézték, amikor egy társuk kitámolygott a birkahodályból, összeesett és meghalt. Ahogy mindez ismétlődött, és vált egyre ijesztőbbé a helyzet, a katonai vezetők nem kis feketehumorral azon élcelődtek, hogy mi vár rájuk.

A járvány arra késztette az oroszokat, hogy minél előbb lépéseket tegyenek a betegség nagymértékű elharapódzásával szemben. Így átkísérték foglyaikat Gyulára, ahol többségüket magánházaknál helyezték el. Azokat az épületeket, ahol a majdani mártír tábornokok szállása volt, később meg is jelölték, így ma is látható, hogy hol leltek menedékre. A kastélyban is sokan hajtották álomra a fejüket, és ott volt a társalkodó­helyük is. Egy tiszti tábort is fel kellett állítani, ami a mai román templom környékén lehetett. Akiknek ez a hely jutott, azok a szabad ég alatt aludtak.

Augusztus 23-án a tiszteknek át kellett adniuk a kardjaikat, az osztrákok meg akarták alázni a szabadságharc katonáit. Amikor egy orosz őrnagy Knezich Károly elé lépett és előtte szalutálva kérte kardját, a tábornok a kard végét fogva a markolatot egy kocsikerék elé tette, és odaszólt a kocsisnak: indíts. A kocsis elértette a tábornok szándékát és megindította a lovakat, úgyhogy a szekér kereke a markolatot letörte, s ekkor Knézich a markolat nélkül maradt kardhüvelyt és a benne levő pengét adta az orosz őrnagynak, aki pár pillanatig tétovázva ránézett, de azután a megcsonkult kardot a szekér elé dobta. „Knezich házigazdája, Czégényi István, aki szemtanúja volt a jelenetnek, felszedte a markolat nélküli kardot, hazavitte házába, hol a hatvanas évek elejéig rejtve tartván, átadta azt id. Mogyoróssy Jánosnak, aki a gyulai múzeumot kezdte akkoriban alapozni.”

A szablya ma is ott van a múzeum gyűjteményében. A kardokat egy ablakon kellett beadni a kastély kijelölt helyiségébe, a csalódott katonák meg is dobálták velük a bent ülőt. Bár az a várakozásuk irreális volt, hogy nem adják át őket az osztrákoknak, az oroszok bajtársias, emberséges viselkedése mégis reményt ébresztett bennük. Ezt a kiábrándultságot kellett volna kezelni azokban a keserű pillanatokban.

Fegyver volt még a biliárddákó is

A transzportot a fegyverek letétele után elindították Arad, a magyar Golgota felé, a tragikus történések innen ismertek. Sokáig kérdéses volt egyébként, hogy kilenc vagy tíz későbbi vértanú töltött-e napokat Gyulán. A történelmi kutatások utóbbit támasztják alá: Lázár Vilmos, Vécsey Károly és Dessewffy Arisztid nem járt Gyulán ekkor, a többiek igen.

A helyiek számos legendás történetet is megőriztek ebből az időszakból. A tisztek gyakran a mostani 1. iskola épülete helyén álló Korona vendéglőben múlatták az időt. Egy történet szerint egyikük véletlenül meglökte a biliárddákóval az egyik osztrák katonai potentátot. Rögtön kisebb csetepaté alakult ki, amit az emlékezet úgy őrzött meg, hogy az érintett magyar tiszt olyan ügyesen kezelte a már említett biliárddákót, hogy azzal gyakorlatilag lefegyverezte ellenfelét. Mindezt pedig az oroszok frenetikus rokonszenve kísérte – a legenda szerint.