Napjainkra megváltoztak az üdvözlési szokások Békésben is

Görög Ibolya protokollszakértő úgy látja, hogy lassan kimegy a divatból a köszönés. – Kisebb településeken kevésbé érzékelem, de a nagyvárosokban meglepően kevesen üdvözlik egymást az emberek, pedig alapszabály, hogy aki belép, köszön, legyen az bolt, gyógyszertár vagy ­éppen egy lift. Ugyanakkor, ha mondjuk egy nagyobb létszámú helyiségbe, például orvosi rendelő várójába megyek, nem várom el, hogy visszaköszönjenek. De ahol csak egy boltos áll, az igenis köszönjön vissza – ismertette a protokollszakértő.

Mint mondta, a helyes köszönés a jó napot kívánok, esetleg a férfi a nőnek és a gyermek a felnőttnek kezét csókolomot is mondhat. – A helló csak ott számít köszönésnek, ahol már régen ismerik egymást, és egyébként is tegeződnek. Tehát ha mondjuk egy boltba belépve valaki csak úgy hellóval köszön, a válasz legyen, jó napot kívánok – hangsúlyozta.

Görög Ibolya szerint, a mostani vírushelyzet miatt a kézfogást célszerű mellőzni. Elég, ha csak ránézünk az illetőre, kicsit bólintunk, esetleg intünk neki. Ha valaki ódzkodik a kézfogástól, ne szóljuk meg, hanem a kézfogásra nyújtott kezünket emeljük fel és máris integetés lesz belőle.

Kitért arra is, hogy sokszor gondot jelent a fiataloknak, meddig kell kezét csókolomot köszönni és mikor lehet áttérni a jó napot kívánokra.

– A magyar, helyi szokásoknak megfelelően a gyermek a felnőttnek még kezét csókolommal köszön, a magázódva köszönést, tehát a jó napot kívánokot a felnőtt kezdeményezheti. Még családon belül sem javaslom, hogy az új fiatal családtag tegezve szólítsa meg a befogadó rokonságot. Ha pedig egy fiatal nőt a párjának a nagyapja letegez, szerintem úgy tud védekezni, hogy „visszabácsizza”.

Harangozó Imre néprajzkutató szerint is sokat változtak az üdvözlési szokások.

– Szülőfalumban, Újkígyóson a nagyapám generációjához tartozó férfiak a kalapjukat csak a templom vagy egy-egy útszéli feszület, illetve a pap előtt emelték fel, egymásnak köszönéskor egy kicsit billentették meg. A régi falvainkban, kisvárosainkban mindenkinek illett köszönni. Komoly sértésnek számított egymás mellett szó nélkül elmenni. Gyermekkoromban egyszer a nagy játékban nekifutottam egy idősebb bácsinak, s mikor szó nélkül tovább indultam volna, azzal fenyegetett meg, hogy „mögmondalak apádnak!”.

– Édesapám délután már tudott az esetről. Valami tréfával vagy egy pohár málnaszörppel oldódott meg a dolog. Megtanultam, hogy köszönni kell – mesélte a néprajzkutató.

Csarnainé Szamosi Dóra: – A kislányaimat már kétéves korukban megtanítottam arra, hogy akiknek én köszönök, azokat ők is mindig üdvözöljék. A nagyobb lányom azonban most, hogy már elmúlt 10 éves, gyakran elbizonytalanodik, hogy hogyan köszönjön, magázza vagy tegezze az illetőt. Ilyenkor azt szoktam neki tanácsolni, hogy mindegy hogyan, de mindig köszönjön.

Dr. Vastagh Pál: – Jövőre töltöm be a 98. életévemet, koromból adódóan nagyon sokan ismernek, és legtöbben rám is köszönnek. Én pedig „sziával”, vagy „szervusszal” szoktam válaszolni nekik. Viszont most a vírushelyzet miatt az üdvözlő kézfogások elmaradnak, helyette például a bankban az ügyintéző a hüvelykujját mutatta felém. Így köszönt nekem.