Dél-Amerikából menekült haza a csabai lány a férjével

– Amikor elkezdtek szállingózni a hírek a koronavírusról, Ecuadorban tartózkodtunk. Nagyon sokáig teljesen nyugodtak voltunk, hogy Dél-Amerikában a lehető legjobb helyen vagyunk most, nyoma sincs a vírusnak. Aztán két hónappal később már Cuscóban egy amerikai családdal együtt néztük a híradót, amikor a perui miniszterelnök bejelentette az első esetet. Valamiért még mindig nem idegeskedtünk – írta Gergácz-Vincze Tímea utazásaikról szóló blogjában.

Ezt követően azonban heteken belül felgyorsultak az események, a turisták egy része elkezdte elhagyni a kontinenst, esetleges határzárásokról lehetett hallani.

– Aztán egyszer csak azt vettük észre, hogy Bolívia tíz fő alatti megbetegedésnél lezárta a légteret és kijárási korlátozást vezetett be. A legfőbb látnivaló a listánkon a Salar de Uyuni, vagyis a sósivatag volt, innen Argentínába mentünk volna tovább. La Pazt viszonylag gyorsan, fél nap után elhagytuk. Másnap elértük Uyunit. Mielőtt bementünk a sivatagba, egy hotel parkolójában éjszakáztunk. Figyeltük a híreket, melyek ekkor már arról szóltak, hogy Argentínában egyre több a fertőzött, az ország bezárta a nemzeti parkjait és reptereit. Az Iguazuról így letettünk, és eldöntöttük, hogy az Uyuni után Chile felé indulunk tovább – mesélte kalandos útjuk részleteit Gergácz-Vincze Tímea.

A második napon a békéscsabai lány rosszul kezdte magát érezni. Ment a hasa és hányt, amit valószínűleg a nem megfelelően felforralt teavíz okozott.

– Itt merült fel bennem először, hogy talán jobb lenne hazamenni, mert ugye a vírus a legyengült szervezetet támadja – emlékezett vissza.

Innen már a határra szerettek volna eljutni. Aztán az egyik pihenő után az autó nem indult többet, így az éjszakát az út szélén töltötték.

– Közben valahol sejtettük, hogy haladnunk kéne, mert előfordulhat, hogy lezárják a chilei határt. Másnap aztán jött egy mozgóklinika orvosokkal, akiket megkértünk, hogy vontassanak el a határra. Beigazolódott, amitől féltünk, nem mehettünk át. Illetve, kimenni kimehettünk volna, de akkor lehet, a bolíviai oldalon nem engedtek volna vissza. Vissza kellett jutunk Uyuniba, a 170 km-re levő legközelebbi városba – osztotta meg velünk a lány.

Szerencsére egyszer csak megjelent egy busz a határon, amire ők is felfértek. Gyorsan összeszedték egy éjszakányi csomagjukat, és fájó szívvel magára hagyták autójukat a semmi közepén. Három óra múlva Uyuniban arra érkeztek meg, hogy este nyolckor kihaltak az utcák, minden zárva és katonák járkálnak mindenfele.

– Másnap Bálint körbejárta a várost, és szerzett egy trélert, de a nagy távolság és a kijárási tilalom miatt csak másnap tudott visszajönni a városba. Én ezalatt elkezdtem járatokat nézni, illetve felvettem a kapcsolatot a perui magyar konzulátussal. Tőlük értesültünk arról, hogy La Paz már nem indít és nem fogad kereskedelmi járatokat, de az EU-országok között szerveződik talán egy mentesítőjárat. Ezért azt a tanácsot kaptuk, hogy amennyiben haza akarunk jutni, akkor jó lenne, ha el tudnánk repülni minél hamarabb a fővárosba – ismertette a fiatal lány.

Közben a rádióban bemondták, hogy éjféltől szigorodik a rendelet, karantént rendeltek el az egész országra, hat óráig lehet közlekedni az utakon. A magyar párnak a konzulátus nem tudott engedélyt adni, hogy a tiltás ellenére közlekedjenek, ezért elmentek megkérdezni a rendőröket.

– Közölték, hogy bár aznap csak hat óráig mehetünk, másnap reggel öttől haladhatunk tovább, így kicsit megnyugodva indultunk útnak. Hat körül az egyik város előtt aztán belefutottunk az első katonai ellenőrző pontba. Összeszedve minden spanyolunkat és meggyőzőképességünket, valamint telefonon mutatva az egyetlen, nem magyar nyelvű e-mailt az esetleges járatról az adatainkkal és a konzul aláírásával, sikerült átjutnunk az útlezáráson. A város másik felén aztán kezdődött minden elölről. Végül, fél órával a teljes karantén bevezetése előtt, megérkeztünk a lezárt reptér parkolójába.

Másnap kipakoltak a kocsijukból, mindent beleraktak a hátizsákjaikba, és izgatottan várták a La Paz-i reptéren a fejleményeket. Közben kiderült, a reptér bár hivatalosan le van zárva, de be lehetett menni a mosdóba, ahol wifi is volt, valamint a telefonokat fel tudták tölteni.

Később arra lettek figyelmesek, hogy egy taxi kitett a reptér előtt két külföldi utast. Kiderült, hogy izraeli turisták, akik három másik társukkal együtt aznap délután egy kisgéppel Santa Cruzba repültek, onnan tovább Brazíliába, ahonnan még haza tudnak jutni. Sajnos azonban az ötszemélyes gép már tele volt.

Ezután másik lehetőség is felmerült, egy francia mentesítőjárat formájában Santa Cruz–Párizs útvonalon.

– Még vártunk a fejleményekre, amikor délután visszahívott az izraeli konzul, aki közölte, másnap reggel indul egy Hercules gép a szomszédos katonai reptérről, amire felférünk. A Hercules egy hátul lenyíló ajtós, propel­leres katonai csapatszállító gép volt, amilyet addig csak a filmekből ismertünk – tette hozzá.

Beszállás előtt még megmérték az utasok lázát és végigfújtak mindenkit fertőtlenítővel. – Majd másfél óra repülés következett Santa­ ­Cruzig, ahol készpénzben befizettük a reptéri illetéket és hivatalosan is kiléptünk az országból. Mindenhol nagy fegyelem volt, tartani kellett a másfél méteres távolságot, kérték, hogy tegyünk az ­arcunkra maszkot vagy sálat. Továbbá többször is megmérték, nem-e vagyunk lázasak – emlékezett vissza Tímea.

São Paulóban aztán megvették a hazaútra szóló jegyet, majd kerestek egy szállodát a reptér közelében. Két nappal később, mikor indult a járat, rendben kiértek a reptérre, feladták a csomagokat, és már kicsit megnyugodva kezdték meg útjukat London felé.

Az angol fővárosban további négy óra várakozás következett, de végül sikeresen landoltak a Liszt Ferenc repülőtéren. – Itt aztán járványügyi nyilvántartásba kerültünk, és ma már szigorú 14 napos karanténunk nyolcadik napját töltjük a saját budapesti lakásunkban. Hiába tudjuk legbelül, hogy jó döntést hoztunk – hiszen akár fél évre is kint ragadhattunk volna –, azért nehéz elfogadni, hogy felnőtt életünk eddigi legszabadabb állapotából hirtelen a leginkább bezártba kerültünk. A bizonytalanságról és tehetetlenségről nem is beszélve, de ezt szerintem a világon mindenki átérzi most – osztotta meg gondolatait Tímea.

Nyakukba vették a világot

A fiatal házaspár októberben döntött úgy, hogy maguk mögött hagyva Magyarországot, felfedezik a világot. – Nászutunk alatt fogalmazódott meg bennünk a gondolat, hogy szeretnénk kötöttségek nélkül megismerni távoli népek kultúráit. Egy év fizetés nélküli szabadságra mentünk, majd októberben elindultunk Kolumbia felé. Itt két hónapot töltöttünk. Ezen időszak felében önkéntesként dolgoztunk egy motoros túraszervező cégnél, amelytől cserébe kaptunk szállást és használhattuk a motorjaikat. Innen Ecuadorba vezetett az utunk, ahol egy őslakos törzsnél tanítottunk angolt a helyi gyerekeknek, illetve az óceánparton egy nyugdíjas kanadai párnak a birtokán segítettünk. Majd Peru és Bolívia voltak következő úti céljaink, ahonnan végül a járványveszély miatt haza kellett repülnünk – mesélték.