Felkai Eszter: több legyen a temperamentum, a szenvedély

– Hogyan fogadta az elismerést?

– Nagyon meglepett, már csak azért is, mert éppen Békéscsabára terveztem jönni pár napra. Majd miután mindent lerendeztem, jött a telefon, hogy megnyertem az életműdíjat. Így át kellett szerveznem az utazást, mert a díjátadó a Fővárosi Nagycirkuszban volt. Nagyon boldog voltam, mert azt mondták, egyhangúlag szavazott a bizottság, nem volt ellenvetés. Azt mondják a színészetre, hogy az a pillanat művészete, és pár év múlva már senki nem emlékszik az egykori alakításra. Egy-egy ilyen díj kapcsán mindig az jut eszembe, mégsem homokba íródott az az életpálya, amit végigéltem. Elsős gimnazistakoromban kerültem a színház kötelékébe, mint táncos, és 20 éves koromtól már színészként dolgoztam, egészen 65 éves koromig.

– Hogy érzi, ezalatt a fél évszázad alatt mennyit változott a színjátszás, a szakma?

– Hatalmasat. Amikor 15 évesen elkezdtem ezt a pályát a Madách Színházban, akkor többek között Gábor Miklós, Mensáros László, Kiss Manyi és Tolnay Klári voltak a nagy színészek. Akkor még volt tisztelet a próba, az épület, a rendező iránt. A színpadról próba közben nem volt lekiabálás, leszólás. Azt érzem, a fiatalok nem tanulják meg az elvárható viselkedési normákat, a színházi tiszteletet, és nem figyelünk eléggé egymásra. Ezzel együtt sokkal bátrabban és fesztelenebbül lehet próbálni, ami – úgy vélem – egy pozitív változás. Én mindig is ennek voltam a híve. Inkább bocsánatot kértem a próbák után a kollégáktól, de ha kellett, elég szélsőségesen éltem meg a karaktereket. Például nem fogtam vissza magam, hogy „jaj, nehogy feldöntsek egy asztalt”. Inkább több legyen a temperamentum, a szenvedély, mert így már a próbán átlépi az ember a természetes gátlásait, és az előadásra már minden megy simán.

– A Macskajátékban vállalt utoljára szerepet. Mi mindennel telnek azóta a napjai?

– Hatvanöt éves koromban hagytam abba a színjátszást, kerek 50 év telt el addig. Rengeteget vállaltam ez idő alatt. A főszerepek mellett rengeteg koreográfiát is csináltam. Reggel bejöttem, próbáltam, délután futottam a táncpróbákra, este pedig az előadások voltak. Plusz két gyermeket neveltem fel úgy, hogy a rokonaink Budapesten laktak. Nem volt könnyű. Egy kicsit azt éreztem 65 éves koromra, hogy elszállnak mellettem azok a rettenetesen szeretni való foglalkozások, melyekre mindig is szerettem volna időt szakítani – maga az élet. Most már végre van időm feleleveníteni a kapcsolatot azokkal, akikkel csak levelezni tudtunk. Továbbá akkor megyek el uszodába, a Szépművészeti Múzeumba, könyvet válogatni a könyvesboltba, hangversenyre a Zeneakadémiára, az Operába vagy az alternatív színházba, amikor kedvem tartja. Tehát azokat a tevékenységeket veszem sorra, amelyek eddig kiszorultak az életemből.

Rendszeres nézője a Jókai színház előadásainak

Felkai Eszter Budapesten született 1942. november 20-án. Pályáját táncosnőként kezdte, 1962-ben szerződött a Szolnoki Szigligeti Színházhoz, 1965-től a Győri Kisfaludy Színház, 1966 óta a Békéscsabai Jókai Színház tagja, amely a Macskajáték bemutatóját követően Örökös Tag címet adományozott számára. Jászai Mari-díjjal 1986-ban tüntették ki.

Két gyermeke született. Bár jelenleg Budapesten él, Békéscsabára rendszeresen visszajár, hogy megnézze a legújabb darabokat. A napokban A szív hídjai című előadást tekintette meg. Kollégái mindig kirobbanó örömmel fogadják az örökmozgó, optimista és jó kedélyű Felkai Esztert. Nemrégiben eltört a válla, úgy érezte, kész büntetés volt neki a felépülés ideje, amíg a négy fal közé volt zárva. Azt mondja, a benne lévő derű és jókedv veleszületett jellemvonás, az élet legapróbb dolgaitól – mint egy könyv elolvasása – is boldog tud lenni, és sajnálja azokat, akik hajlamosak beleragadni a keserűségbe.

Előzmény:

Életműdíjat kapott Felkai Eszter színművész