Elhunyt Vadasné Rákóczi Gabriella újságíró

Tudtam, de nem vártam azt a pillanatot, amikor szembesítenek majd vele: Vadasné Rákóczi Gabriella többé nem fogadja a hívásomat. Ahogy mi, kollégák ismertük, Rákóczi Gabi, az erős nő, a határozott újságíró, a gazdasági folyamatok kiváló ismerője, a jó barát, a szerető édesanya a gyilkos kórral való küzdelmes útja végére érve örökre megpihent.

Nincs többé az a kolléga, akivel a mi kis szülőföldünk, Békés megye számos történését ki- és megbeszélhetném egy kávézóban, vagy egy pörgős sajtótájékoztató végén kicsit elvonulva, lopott perceket szakítva magunknak, baráti beszélgetésre megállhatnék. „Óborzalom!” – mondta annyiszor, ha orrunkig érő ködben igyekeztünk egyik eseményről a másikra. Most én is azt mondom, óborzalom, hogy egy életerős, terveket szövögető, az életet igenlő barát nincs többé.

Nincs, akivel Újkígyóson, a sportpályán felidézhetném tehetséges és imádott fiai labdarúgó sikereit, miközben az én fiam éppen ott kergeti a labdát egy bajnoki meccsen. Hiába no, a fiús anyák sorsa már csak ez: ott dideregni a lelátókon s ha már a sportot választották a srácaink, akkor adjunk bele mindent a szurkolásba.

Én annyira szurkoltam neked Gabi az elmúlt egy évben! Mert a dolgos, hajszás évtizedek után a megérdemelt nyugdíjas évek (dolgoztál a Békés Megyei Hírlapnál, a Gyulai Hírlapnál, a Magyar Hírlapnál, a Világgazdaságnál, az MTI tudósítója voltál) első örömteli hónapjaiban már utazásokra gondolva csaltál, tartsak veled. Nem tetted le végleg a tollat, térségi magazinokat írtál, szerkesztettél, jutott több időd barátnőkre, önmagadra is.

Ám az első intő jelek után hamar kiderült: az egyik legádázabb betegséggel szemben kell pokolian bátornak, erősnek és nagy küzdőnek lenned. Mindent megtettél Gabi! Méltósággal viselted a betegséget, mi meg szurkoltunk. Nagyon!

Az őszutói fák levélmilliárdajit repíti a szél tova. Ahogy a gondolataimat is. Eszembe jutnak a szavaid: ez óborzalom!

Gabi! Nyugodj békében!