Nem hős vagyok, csak egy hegymászó, akinek sikerült

– Mindig jó érzésekkel és izgatottan térek haza, hiszen Békéscsaba és az Alföld egész életemben kedves volt és kedves is marad nekem. A Belvárosi iskolában megtartott előadás pedig már csak azért is számított különlegesnek számomra, mert tizenkét évig én is ennek az intézménynek a padjait koptattam – nyilatkozta hírportálunknak az egyébként már Fóton élő Suhajda Szilárd.

– A számítástechnikai teremnek ma is ugyanaz a miliője, mint amikor még én is odajártam, és a mosdók is hasonló érzéseket keltettek, mint akkoriban. Néhány másodperc alatt újra otthon éreztem magam. Örülök, hogy azt láthattam a fiatalokon, hogy érdekli őket, amiről beszélek, s hogy talán olyan témákat is érintek, amelyekről nem hallanak mindennap. Nagyon jóleső érzés volt, hogy sokan odajöttek hozzám az előadás után, hogy váltsunk még néhány szót.

– Ahogy sok ezren, mi is itthonról követtük a K2-expedíció útját, amelynek legdrámaibb pillanata az volt, amikor hegymászótársának, Klein Dávidnak vissza kellett fordulnia egészségügyi panaszai miatt. Mit érzett akkor?

– Szívszorító pillanatokat éltünk át, és nagyon fájdalmas volt meghozni a döntést. A 7400 méteren eltöltött éjszaka után egyértelművé vált, hogy Dávid nincs rendben, ha négy kortynál több folyadékot megivott, minden kijött belőle. Ebben a magasságban minden testi probléma felerősödik, még az egészséges szervezettel is brutális dolgokat képes művelni a környezet. Amikor Dávid kimondta a döntését, megkérdeztem, hogy vele menjek-e, de kategorikusan visszautasította ezt a lehetőséget. Látta, hogy sikerülhet felérnem a csúcsra, ezért önzetlenül a visszafordulás mellett határozott. Nyilván fájt, hogy a közös álom megvalósítását nem együtt visszük véghez, de Dávid a saját ambícióit félretéve, így maximalizálta az expedíció esélyeit. Ahogy az egészségi állapota engedte, igyekezett minél gyorsabban leérni az alaptáborba, hogy tartsa velem rádión a kapcsolatot. Ő már járt 8700 méteren, így tudta, hogy mi vár rám a K2 csúcsának közvetlen közelében. Az ott valóban egy egészen más dimenzió, egy egészen más magassági zóna, és szükség van a jó tanácsra, a jó szóra. S bár egyedül álltam fent a csúcson, mégsem vált egyénivé a siker. A közös erőfeszítés, a közös álom megvalósítása volt ez, amiben Dávidnak és a háttércsapatnak egyaránt kulcsszerepe volt. Érdekes, hogy hegymászótársam bár feljutott már négy 8000 méter feletti csúcsra, kettőre első magyarként, mégis ezt nevezi a legsikeresebb expedíciójának.

– A hegymászók kevés oxigén és magas pulzus mellett, a kialvatlanság határán jutnak fel a 8000 méter magas csúcsokra. Önnek mi maradt meg ezekből az órákból?

– A 7400 méter magasan fekvő 3. táborból indultam felfelé, és a 7800 méteren kialakított 4. táborban pihentem néhány órát. Este kilenc körül járt az idő, amikor nekivágtam, hogy feljussak a K2 csúcsára. Körülbelül tíz óra telt el, mire olyan helyre jutottam, ahol kicsit le tudtam ülni, de folyamatosan másztam. Volt olyan, hogy egy óra alatt csak 34 vertikális métert haladtam előre. Azután furcsa dolgok is történtek, az a tévképzet is felmerült bennem, hogy egy másik hegyre tévedtem, néhány pillanatra elaludtam álltó helyemben, vagy épp ismeretlen nyelven hablatyoltam. Ez más dimenzió. Tompa voltam a fáradtságtól és a kevés oxigéntől, de tudtam, erős vagyok, és egyébként jól érzem magam, a körülmények ideálisak, így kétségem nem volt, hogy most sikerülni fog. Nem sokkal déli 12 óra után értem fel a legmagasabb pontra, háromévnyi próbálkozás után sikerült véghez vinnünk, amiért elindultunk. Utólag visszanézve a K2-n készült felvételeket, több mint egy órát voltam fent a csúcson, sok fotót és videót készítettem, bár utóbbit megnehezítette, hogy az ujjaim kezdtek elfagyni, így sokszor visszabújtam a kesztyűimbe és lóbálni kellett a kezem, hogy ne veszítsem el őket.

– Apropó, hogy van a válla?

– Még messze nem az igazi, a beszélgetésünk után éppen Faragó Attila barátomhoz megyek itt, Békéscsabán, hogy átgyúrjon. Remélem, csodát tesz majd! A K2-ről két napig tartott a leereszkedésem, s már majdnem a hegy lábánál voltam, amikor megcsúsztam és hirtelen ráfogtam a kötélre, amitől kiugrott a vállam a helyéről. Egy ideig csak üvöltöttem, annyira fájt. Ezután eszembe jutott, hogy Mel Gibson a „Halálos fegyver”-ben miként rakja vissza a vállát. A fejemen és a másik vállamon valahogy átfordultam arccal a lejtő felé, és ebből a pózból éreztem, ahogy hatalmas zsibbadással visszaugrik a helyére minden. Ha nem sikerül, akkor valószínűleg jó ideig ott lógtam volna, és meg kellett volna várnom az utánam ereszkedőket. Ez egy nagyon hosszú rehabilitációs folyamat lesz, de szerencsére műteni nem kell. Általában türelmes típus vagyok, de sérülés esetén nehezen viselem a tétlenséget.

– Számos pillanatképet láttunk a Facebook-oldalukon az alaptáborról. Milyen volt az ott eltöltött több hét?

– Mi rendelkeztünk a legkisebb alaptábori csapattal. Dávidon és rajtam kívül az egyik utolsó pakisztáni faluból Ali és Akbar alkotta a különítményünket. A két kedves fiatalember még képes volt akár pizzát is készíteni nekünk, ráadásul sütő nélkül. Egy vaslapot felmelegítettek a benzinfőző és kövek segítségével, a sajtot egy kempingfőzővel olvasztották a tésztára, és még a csabai piacon vásárolt füstölt árut is rákarikázták. Az alaptáborban az akklimatizációs körök között mindig próbáltuk pihenni, minél több tápanyagot és sok folyadékot fogyasztani. Ennek ellenére én például 15 kilót fogytam az expedíció alatt.

– Itthon gyermeke és felesége várta. Nem fogta el a honvágy?

– Most azt illene mondanom, hogy mióta családom van, még óvatosabb, megfontoltabb lettem, de az igazság az, hogy korábban is ilyen voltam. Amikor Timire és kisfiunkra, So­mára gondoltam, az még inkább erőt adott, még eltökéltebbé, kitartóbbá tett. Azt éreztem, hogy ha már ilyen hosszú ideig, két hónapig távol vagyok tőlük és elmegyek a világ végére, akkor ezt az időt tényleg minden erőmmel kötelességem kihasználni. Az ember gyakran hazagondol, hazavágyik, hiszen nem minden perc örömmászás, rengeteg a nehézség is a hegyen. Hiányzik a családja, de ha jól tudja a helyzetet kezelni, a tudat, hogy hazavárják, inkább átlendíti a holtpontokon.

– Milyen érzés, hogy hegymászó-történelmet írt?

– Hízelgő a státusz, de mindenki tudja, hogy egy hosszú történet végére értünk. Soha nem az motivált, hogy magyar állampolgár még nem mászta meg a K2-t, sokkal inkább az, hogy egy ikonikus hegyről van szó, ami az alpinizmus szimbolikus hegycsúcsa. Amikor 2014-ben fent jártam a Broad Peaken és láttam a K2-t, teljesen rabul ejtett. Hogy első magyar lehettem a csúcson, az csak a bónusz. Az óriási hegyek között mindig ráébred az ember, hogy mennyire jelentéktelen. Nem hős vagyok, csak egy mászó, akinek sikerült, és túl is élte.

A Mount Everest a következő cél

2016-ban Dávid első magyarként mászta meg a legveszélyesebbnek tartott csúcsot, az Annapurnát. Idén sikerült feljutni a legnehezebbnek tartott nyolcezresre, a K2-re. A Mount Everestre, a világ legmagasabb csúcsára oxigénpalack nélkül még nem jutott fel magyar állampolgár, így ez a következő nagy célunk, amit kitűztünk magunk elé – mondta Szilárd. – Nem jövőre, hanem 2021-ben szeretnénk megpróbálni. A következő másfél évben rengeteg munka vár ránk.