Röpcédulával küzdött a gyűlölt, kegyetlen rendszer ellen Szekeres István

Október 25-én születtem, éppen a forradalom alatt voltam 16 éves, és nemzetőrként egyike azoknak, akik feltartott kézzel mentek ki a szovjet tankok elé Békéscsabán – idézte vissza a történteket Szekeres István. – Ezt követően olyan dolgokat éltem meg, amit addig elképzelni sem tudtam.

Szekeres István munkássága a közelmúltban Gyulán megtartott, Az 1956-os forradalom utáni megtorlás vidéki áldozatai elnevezésű konferencián került ismét előtérbe, amikor Sáfár Gyula, a Magyar Nemzeti Levéltár Békés Megyei Levéltárának igazgatóhelyettese Az ellenállás vége, a békéscsabai Szekeres István pere címmel tartott előadást.

– Már az is megdöbbentő élmény volt, amikor az 1. számú iskolát körbevették a szovjet tankok, majd jöttek a hírek, hogy Nagy Imrééket letartóztatták – folytatta az elbeszélést Szekeres István. – Az utolsó csepp az volt a pohárban, amikor lezajlott a gyulavári fiatalok tárgyalása. Láttam, hogyan hozták összeláncolva őket, már a körülmények is felháborítóak voltak, nemhogy az ítélet, amelynek következtében Mány Erzsébetet és Farkas Mihályt ki is végezték. Sok ezer ember állt a főtéren a bíróság előtt, amikor valaki elkiáltotta magát a tömegben: Gyilkosok!

– A tömeg pedig lassan elkezdte kántálni: Gyil-ko-sok! Gyil-ko-sok! Egy-két perce tarthatott már mindez, amikor a kapuban álló pufajkás jelzett bent lévő társainak. Ekkor hirtelen elfogtak egy, a régi posta felől érkező fiatalembert, majd belökték a bejárati kapualjba. Annyit még lehetett látni, hogy hárman, ahol érték, gloffolni kezdték géppisztollyal, majd kidobták elénk. Tőlem mintegy fél méterre feküdt, alig volt benne élet. Később a vérveszteség és a medencecsonttörés miatt meghalt, 17 éves volt. A tömeg elcsendesedett.

„Szavakba sem tudtam önteni, mit éreztem.”

– Amikor mindezt átéltem, egyszerűen nem tudtam szavakba önteni azt, amit éreztem, a tehetetlen düh, a gyilkosok iránti gyűlölet egyaránt munkált bennem a pufajkások és Kádárék ellen – mondta Szekeres István. – Közben egy korábbi jó barátom elkezdte szervezni helyben a KISZ-t. Engem is megkeresett, hogy „Komám, gyere közénk!”. Én viszont éppen az ellenkezőjét tettem, velük szemben is röpcédulázni kezdtem. A Batthyány utcában laktunk édesanyámmal egy udvari lakásban. Szüleim ekkor már elváltak.

– Vettem egy tekercs, 5-6 centi széles ragasztószalagot, amiből nagyjából 15 centi hosszú darabokat vágtam, amikor édesanyám nem volt otthon. Erre írtam üzeneteimet a fennálló rendszer ellen 1956 végétől 1958 márciusáig. Azt hiszem, talán a legenyhébb a „Ruszkik haza!” megfogalmazás volt. A feliratokat általában a kijárási tilalom életbe lépése előtt ragasztottam ki, közvetlenül akkor, amikor már majdnem sötét volt. Leginkább a belvárosban „tevékenykedtem”, de például a gimnázium esőcsatornájára is tettem ki a tiltakozásomból.

„Nagy a baj fiam, érdeklődtek utánad”

Szekeres Istvánt származása miatt – édesapjának rövidáru-nagykereskedése volt az államosításig –, nem vették fel gimnáziumba, így 1954-ben üvegező-képkeretező inas lett. Majd nagy nehezen engedték, hogy levizsgázhasson a gimnázium elsőéves anyagából. Ezután nappalin megkezdhette a második osztályt. 1958 tavaszán jártunk, amikor az egyik óra után biológiát tanító osztályfőnöke, Radványi tanár úr odaszólt neki: „Szekeres, te még maradj egy kicsit!” A pedagógus lement a katedráról, letette az első padra az osztálykönyvet, és körülbelül öt percig némán, csendben állt. Ezután kinyitotta az osztályterem ajtaját, kinézett jobbra is, balra is.

– Nagy baj van fiam – fordult ezután a fiatalemberhez. – Érdeklődött utánad a politikai rendőrség. Szekeres István innentől tudta, és meg is tapasztalta, hogy valóban megfigyelik. Miután sok időt töltött a könyvtárban, partizánkönyveket is olvasott, így tudta, mit használhat majd fel esetleg enyhítő körülményként.

„Fogalma sem volt, életben hagyják-e„

1958. szeptember 16-án tartóztatták le a gimnáziumban. Szabó Béla főhadnagy volt a vizsgálója. A kihallgatószoba zsúfolásig megtelt a politikai rendőrség tagjaival, és két, hatalmas, vakító állólámpa fénye vetült rá. Egyre csak arra voltak kíváncsiak, hogy vannak-e társai. Természetesen tagadta, hogy lettek volna segítői, ami egyébként majdnem igaz is volt, hiszen egyetlen alkalommal vett részt egy barátja a röpcédulázásban.

– Ott töltöttem életem talán legnehezebb perceit. Fogalmam sem volt, hogy életben hagynak-e vagy megölnek. Ha hamarabb fognak el, nem biztos, hogy megmaradok – mondta.

Szabó főhadnagy ekkor tett elé egy minden kétséget kizáró írásszakértői véleményt, ami alapján azonosították. A kihallgatás után Gyulára került, ahonnan vezetőszáron, láncon vitték át a békéscsabai bíróság tárgyalására.

– Ahogy léptem, mindig csörögtek a láncok, mintha egy igazi bűnöző lennék – ecsetelte. – A Gyuláról Békéscsabára tartó vonaton megjelent édesapám, aki ekkor már négy éve Orosházán élt. Leült velem szemben, csorogtak a könnyei, de nem szólt, nem szólhatott semmit. Ekkor még járt a kisvonat, és ő fizette ki a jegyet Békéscsabán, hogy ne kelljen rabláncban végig mennem a főtérig. A megyei bíróság fiatalkorúként egy év börtönbüntetésre ítélt, amit három év próbaidőre feltételesen felfüggesztett.

– A megyei ügyész fellebbezése után a Magyar Népköztársaság Legfelsőbb Bírósága 1959. január 27-én az ítéletet helyben hagyta. Benke Valéria művelődésügyi miniszter VIII. fokú fegyelmi büntetésben részesített azzal, hogy „a III. osztályt más gimnáziumban megismételheti.” Erre a békési Állami Szegedi Kis István Gimnáziumot jelölték ki, ahol 1961-ben jó rendűen érettségiztem, mert orosz nyelvből nem voltam hajlandó jobb jegyért szóbelizni.

Egyetemre nem javasolták, és további éveiben is éreztette hatását az állami „odafigyelés”. Végül milyen érdekes is az élet, Szekeres István írástörténet-kutatással kezdett foglalkozni, amiben nem kis szerepe volt annak az írásszakértői véleménynek, ami alapján 1958-ban a politikai rendőrség azonosította.