Mancz Fatime Nóra szimbolista festményeiből nyílik kiállítás

A festőművész több csoportos tárlat után élete első önálló kiállítására készül, ahol egy egészen új művészeti technikával is megismerkedhetnek az érdeklődők.

– A tárlat június 11-én, kedden 17 órakor nyílik a Csabagyöngyében. A változatos anyagból felépülő kiállításban helyet kapnak a képalkotó diagnosztikai eljárások során készült felvételek újrafestett változatai. Mégis milyen élmény, tapasztalat vezette el ehhez a témához?

– Akkor kezdődött minden, amikor röntgen- és ultrahang képeket kellett készíteni a testemről, s megláttam a mellkasom röntgenfelvételét. Akkor döntöttem el, kidolgozom magamból a betegségemet, fogalmazzunk úgy, hogy az alkotás segítségével feldolgozom a lelkemben, és így a testemben is ezt a jelenséget. Az első ilyen alkotásom egy triptichon formájában született meg 2017-ben, ami az egyetemi tanulmányaim egyik zárófeladata lett. Emlékszem, mesterem, Roskó Gábor Munkácsy-díjas grafikusművész szavaira: „Legyen letisztult, elegáns, a lehető legegyszerűbb. Próbáljon meg hűvös távolságtartást gyakorolni magán ebben a témában, hiszen egy testről, a maga testéről van szó.” Így készült a Radiográf triptichon című linónyomattal kombinált mellkasröntgenkép, ami az egészséges, a beteg és a gyógyult női test oltárképe az én olvasatomban. Időközben megismerkedtem egy csodálatos emberrel, aki hamarosan rezidens radiológusként segíti majd az emberek gyógyulását a Békés Megyei Központi Kórházban. Ő elkalauzolt engem az orvosi képalkotó diagnosztikai eljárások izgalmas képivilágába, s immár menyasszonyként és vőlegényként együtt forgatjuk az orvosi könyvek lapjait, ki-ki a maga céljából.

– Tehát az öngyógyítás egy formájaként tekint a felvételek átalakítására.

– Egyfelől igen, de nagyon izgalmas számomra ez a téma, az emberi test rejtett kincseit végre belülről is ábrázolhatom. Sejtelmes, különleges hangulata, mondhatni bája van ezeknek a képeknek. Kutatom, hogyan forr eggyé test és lélek. Hogyan hat a nézőre, mennyire befogadható, ha egy portrén nincs konkrét arc, csak a szövetek, csontok, izmok, inak, belső szervek, erek monokróm képe, s mégis mindemellett érzékelhető, hogy a törékeny emberi lét egy érzelmes pillanata tárul a szemünk elé.

– Másik állandó témája a transzcendens. Ezen képei monumentálisak: a majd 10 négyzetméteres papírlapokon fekve, az egész testét felhasználva, kezeivel egyszerre rajzolva fejezi ki magát. Mi ragadta meg önt ebben a technikában?

– Mindig is olyan módszert kerestem, amely segítségével a testem nem csupán egy köznapi élő rendszerként funkcionál a társadalom szürke masszájában, hanem a rá szabott szűk, elfogadott, megszokott mozgástérből kibújva, hatalmas felületen nyilvánulhatok meg vizuálisan, mindenféle konvenciótól mentesen, talán hitelesen prezentálva, hogy a földi lét égig ér. Az alkotás hitem szerint nem lehet csupán életillusztráció, hanem egy út a létezés kiteljesedése felé, felhívva a figyelmet a transzcendensre. Ezeket a képeket helyszűke miatt a CSAKK-ban Garay Évi művészetterapeuta alkotás közben rólam készült fázisfotóinak segítségével mutatjuk be.

– Mikor vált az életében meghatározó elemmé a hit?

– 23 évesen egy súlyos, majdnem halállal végződő betegség során tapasztalhattam meg az élet és halál közti vékony határ létezését. A kritikus pillanatokban, életemért küzdve, létemet ennek az erőnek a kezébe ajánlottam, s úgy határoztam, legyen meg az ő akarata. Későbbiekben, túl az életveszélyes állapoton, éreztem, hogy nemcsak orvosaimnak, saját küzdelmemnek, hanem valami megfoghatatlan erő döntésének is köszönhetem maradásom. Betegségem előtt, bár tudtam, hogy némi nemű tehetséget kaptam valahonnan, mégsem foglalkoztam vele, nem alkottam. A sorsfordító tapasztalás után felismertem, oka van annak, amiért itt maradhattam, dolgom van a léttel. Megszületett bennem az elhatározás, beszélni szeretnék a transzcendenssel kapcsolatos saját tapasztalataimról. Mutatni szerettem volna valamit egy olyan világról, szellemi-fizikai tartományról, melyhez az idő egy tört részére közel kerültem, de életünk jó részében a legtöbben reménytelenül távol vagyunk tőle. Beavatni, mintha egy kulcslyukat nyithatnék meg, s azon engednék betekintést, oda ahová épp, hogy csak bepillanthattam egykor.

– Milyen érzések, gondolatok kavarognak önben, amikor egy-egy ilyen transzcendens képet készít?

– Kezem és testem egy mankó, alkotásaim születése öntörvényű folyamat, eszköz vagyok. Mozdulataim rá- és beleérzések, a kegyelem igazságának megélése. Magammal mégis ellentmondásba keveredvén, hiszem, hogy létem nem véletlenek sorozata csupán, hanem a rám mért talentum melletti elkötelezettség, értelem, szellemi útjaim tudatos megválasztása. Alkothatnék finoman, lágyan, andalítóan, ahogyan ezt többnyire elfogadják/elvárják egy nőtől, de nekem nem ez jutott osztályrészül. Ahogy telik az idő, egyre kevésbé izgat fel egy szép táj, vagy egy magával ragadó csendélet, nem tudok beléjük halni. A mély tartalmak tüzelnek fel, amikben elveszek, és sokáig keresem bennük magam, vagy éppenséggel szó szerint azt érzem alkotás közben, hogy facsarják a lelkem, és mindjárt belehalok. Átszövik az egész testem, ezért össze is kell olvadjak a hordozó felülettel, a papírral, amin dolgozok, és az anyaggal, amivel nyomot hagyok. Ha ezeket a kérdéseket ily módon nem fejtegetem és kutatom, akkor ebben a formában ezt helyettem nem fogja senki megcsinálni. Én is érzékelem a szemnek tetsző dolgokat, képes is vagyok lemásolni, de már egy jó ideje tudom, hogy nem feladatom a vélt valóság másolása. Szűrő vagyok és csatorna, nap mint nap átfolyik rajtam a világ. Kis felületen nem élnek meg ezek a gondolatcsokrok, teóriák, leszűrt, rajtam átpréselődött információk. Soha semmit nem látok tisztán, ez látszik is a képeimen. Keresem az utat, a létrát fölfelé, olykor én magam vagyok az, emiatt szárnyalok, és gyakran zuhanok nagyokat. Nem igénylem, hogy szépnek titulálják a képeimet. Ezek szem- és lélek nyitogató képek, nem romantikára születtek. Mikor a lapon fekszem felröppenek, és földre hullok, olykor fáj a testem a földnek. Legtöbbször hiszem, nemcsak része, hanem kiválasztottja is vagyok a teremtésnek, ezután alkotok, majd eszmélek.

Az alkotóművész hitelességét adja a szabályok felrúgása

Mancz Fatime Nóra szerint az alkotóművész attól válik hitelessé, hogy megtanulja és ismeri a szakma szabályait, aztán mikor a mesterek elengedik a kezét, az első adandó alkalommal felrúgja ezeket a szabályokat, úgy, hogy közben a lehető legjobbat csinálja amire képes.

– Így lesz megosztó, és ez a lehető legideálisabb minőség ami történhet vele. Ugyanakkor nagyon fontos az is, hogy a kritikákat meghallgassa, átgondolja, aztán a helyükre tegye őket a fejében és a lelkében. Az egyetemen az Intézményi Művészeti Diákköri Konferencián, nagyon megosztó vélemények övezték az első nagy képemet, az Axis mundi című grafikámat. Volt olyan kiváló tanárom, aki azt mondta, hogy kár ezért a nagy papírért, és volt olyan országosan elismert szobrászművész, aki szerint a munkám Európai szintű, és bárhol megállná a helyét a világban. Így lettem a szegedi konferencián a grafika szekció harmadik helyezettje. Aztán az egyetemi szakmai zsűri ajánlásával mentem Pécsre az Országos Művészeti Diákköri Konferenciára, a döntőbe, az ország 12 legjobb ifjú grafikusa közé. Egy életre szóló élmény volt!

Több csoportos kiállításon szerepelt

A képzőművész már több alkalommal szerepelt csoportos kiállításon: így a Csabagyöngyében, illetve munkáit állították már ki a Pesti Vigadóban, a Budapest Music Centerben, a budapesti Akvárium Klubban, Pécsett a Nick Galery-ben, a kaposvári KB Galériában, a Szegedi Tudományegyetem Rajz és Művészettörténeti Tanszékének Galériájában és az újkígyósi, makói, szegedi, bácsalmási művésztelepi tárlatokon. Egykori iskolájában a Békéscsabai SZC Kemény Gábor Logisztikai és Közlekedési Szakgimnáziumában , de idén a gyulai Karácsonyi János Katolikus Gimnáziumban is bemutatták néhány képét, valamint a Békés Megyei Központi Kórház, Pándy Kálmán Tagkórházának galériájában jelenleg is megtekinthető pár festménye.