Szeretettel fogadták Gyulán szabadságharcunk hőseit

1849. augusztus 13-án a Világos melletti szöllősi síkon Görgey Artúr letette a fegyvert az orosz túlerő előtt – emlékezett vissza a tisztek Gyulára kerülésének előzményeire Szilágyi Sándor. Mint a történész elmondta, ettől az időponttól a magyar csapatok katonái hadifogolynak számítottak.

A tisztek Sarkadra kerültek, ahol a gyűjtőtáborban rendkívül rossz körülmények uralkodtak, kolerajárvány ütötte fel a fejét. Naponta átlagosan harmincan meghaltak, ezért átvezényelték a katonákat Gyulára. Az első csoportok augusztus 19-én érkeztek meg a városba, ahol már nem gyűjtőtáborban helyezték el őket, hanem polgároknál, illetve a kastélyban és a várban.

Az orosz források szerint Gyulán idilli körülményekben lehetett részük. Rüdiger tábornok segédtisztje nagy mulatságokról, a kastély parkjában megtett hatalmas sétákról ír, és vélhetően ezekben a napokban ezt a kényelmet a magyar tisztek is megkapták. Éjszaka nagy lakomákat, baráti beszélgetéseket csaptak, az oroszok ezen felülpróbálták biztosítani a magyar tisztek biztonságát.

Az osztrákok érkezése alapjaiban változtatott meg mindent, bár az oroszok több alkalommal is megfricskázták őket. A volt 1-es iskola helyén állt akkoriban a Korona fogadó, ahol éppen az osztrák tisztek játszattak egy mélabús dalt az ott lévő zenészekkel. Megérkeztek az oroszok, akik a leírások szerint „berepítettek” több magyar tisztet is a helyiségbe, majd a Rákóczi-indulót húzatták, közben ölelték, csókolták a magyarokat, miközben „vad ugrándozásba” kezdtek. Az osztrákok szívták is a fogukat, majd elhagyták a fogadót.

Az osztrákok többször fennhangon szétkürtölték, hogy a lázadó uraságoknak meg lesz vetve a fejük alja, vagyis hiába próbálták a mentességüket mind az oroszok, mind Görgey garantálni, példás büntetés várható. A kastély intézője erről értesülve beszámolt urainak a fenyegetésről. Wenckheim Józsefné pedig üzenetet küldött Damjanich Jánosnak, hogy szökjenek meg. Ezzel párhuzamosan egy gyulai polgár megvendégelte a magyar és az orosz tiszteket, ahol szóba került a szökés kérdése, utóbbiak ekkor felálltak és elmentek, gyakorlatilag félrenéztek. Valójában azonban mégsem merült fel a szökés lehetősége, hiszen tiszti becsületszavukat adták, hogy nem tesznek ilyet. Néhányan menekültek csak, közülük többen az oroszoktól kaptak polgári ruhát, vagy az orosz seregeken keresztül jutottak el például a gerlai erdőkbe.

Az osztrákok Gyulán fegyverezték le a tiszteket, ezt ugyanis az oroszok a hősiességük iránti tiszteletből, illetve mert egy szuverén állam hadserege tagjainak tekintették őket, nem tették meg. Megalázni sem akarták a katonai vezetőket, az osztrákok azonban ezt pont ellenkezőleg gondolták. A fegyvereket a kastély egyik szűk szobájában kellett leadni, de sokan inkább összetörték a szablyákat vagy a még meglévő vizesárokba hajították. Knezich egy hordókat szállító szekér alá tette a kardot, ami eltört. A penge törött darabját gyulai szállásadójának, Czégény Istvánnak adta. A család 1875-ben adományozta az ereklyét a gyulai múzeumnak, ma a várban látható.

Út a magyar Golgotára – tíz vértanú indult Aradra Gyuláról

A tizenhárom vértanú közül tízet szállásoltak el Gyulán, Dessewffy Arisztid, Lázár Vilmos és Vécsey Károly nem a városból került Aradra. Ugyancsak Gyuláról vitték a partiumi városba Ormai vagy Auffenberg Norbertet, az „első” aradi vértanút, akit augusztus 22-én végeztek ki. Ahogy a településről került Aradra Lenkey János, akit csak azért nem végeztek ki, mert a börtönben megőrült, majd 1850-ben rettenetes körülmények között halt meg.