Évtizedek óta dolgozik a diáksportért a gyulai testnevelő szakember

Egészen kicsi gyermekkorom óta foglalkozom sporttal. Családunk is sportorientált, édesanyám kézilabdázott, nagypapám futballozott, én pedig mint minden gyerek, különösen a nyári szünetekben az egész napot az utcán töltöttem. Fociztunk, fára másztunk, nagyapámmal pedig meccsekre jártunk – árulta el hírportálunknak Kertes István. – A vasárnapi mérkőzésnap mindig ünnep volt, szépen felöltöztünk, és kimentünk a rangadókra. Közben az óvodában és általános iskolában elkezdtem úszni, később, az életemben meghatározó szerepet töltött be testnevelő tanárunk, Vincze Zoltán. Ő szerettette meg velem az atlétikát, ami nagy szerelmem lett, és az is maradt a mai napig.

– Az atlétika az egyik legtöbb lemondást igénylő sportág. Mennyire voltak nehezek az edzések?
– A közép- és a hosszútávfutás volt a profilom. Az atléták valóban elég aszkéta életet élnek, hóban-sárban, télen-nyáron egyaránt edzettünk. Ma már ez a gyerekek és a szülők egy része számára is furcsának tűnhet. Hétből hat napot a sporttal foglalkoztunk, általában hétvégenként versenyeken voltunk, de szombaton vagy vasárnap is edzettünk. Így nőttünk fel, amit utólag egyáltalán nem bánok, sőt. A magyar bajnokságon és a junior kismaratoni bajnokságon, 30 kilométeren negyedik helyet sikerült elérnem, 3000 méteres akadályfutásban hatodik lettem, az országos mezei futóbajnokságon és 4x800-as váltóban egyaránt második helyet értem el.

– Nagyon fiatalon, már tizenévesen elkezdett edzősködni. Hogyan indult a tréneri hivatása?
– Középiskolába Szegedre kerültem, és az ottani SZVSE-ben sportoltam, de a gyulaiakkal egy pillanatra sem szakadt meg a kapcsolatom, ide kötöttek a barátságok is. Két év múlva haza is igazoltam, de miután a Tisza-parti városban tanultam, ezért sokat készültem egyedül. Elkezdett érdekelni az edzői hivatás, 17 évesen beiratkoztam egy segédedzői tanfolyamra, amit el is végeztem. A szegedi évek után a Gyulai Sport Egyesületnél találtam munkát, majd középfokú edzői, szakedzői végzettséget szereztem, elvégeztem a Testnevelési Egyetemet, illetve pedagógusi képesítést is szereztem.

– Szigorú edző?
– Amikor a helyzet úgy kívánja. Sokszor volt, hogy sajnáltam, hogy sokat kellett követelnem, de az mindig a gyerekek fejlődését szolgálta, az érdekükben, a későbbi sikereikért meg kellett hoznom néha kemény döntéseket is. Persze, azt is érezni kell, hogy mikor muszáj kicsit lazítani.

– Nagyon büszke vagyok a tanítványaimra, a kiváló eredményekre, a korosztályos válogatottságokra, az ifjúsági világbajnokságokra, olimpiákra, Európa-bajnokságokra való kijutásokra, ahogy a szemléletre, a gondolkodásmódra is, amit elsajátítottak. A kitartásra, szorgalomra, alázatra, becsületre, a közösségre, a kialakult, sporton átívelő, életre szóló barátságaikra. Lehet, hogy mindez közhelyesen hangzik, de az életben nagyon fontos dolgokról van szó.

– Mennyiben más a sportvezetői feladat, mint az edzősködés?
– Nagyon fontos küldetésemnek tekintem, hogy folytassam fiatalon elhunyt kiváló barátom, a nagyszerű sportember Prohászka Zsolt munkáját. Dolgoztam edzőként, testnevelő tanárként, Sarkadon középiskolai igazgatóhelyettesként. A tréningektől sem szakadtam el, elsősorban erőnléti edzőként dolgozom kézilabdában és labdarúgásban.

A Gyulasport nagyon fontos az életemben, egy másfajta kihívás. Számos fejlesztést valósítottunk meg az elmúlt években, amivel egyrészt modernizáltuk mind a fiatalok, mind a felnőttek számára a versenysport és a tömegsport infrastrukturális körülményeit.
A beruházások másik irányát az energetikai fejlesztések, a nyílászárók cseréje, a szigetelések korszerűsítése, a napelemek telepítése jelentette. A harmadik irányként olyan beruházásokat valósítottunk meg, amelyek országos diákolimpiák, akár edzőtáborok rendezésére is alkalmassá teszi városunkat. Idén két diákolimpiai országos döntőnek adhattunk otthon.