Endrődről indult Kunkovács László, a világjáró néprajzos

– Mondhatni, egytucatnyi emberélet tapasztalata van a háta mögött, és még mindig aktív, hiszen jelenleg is egy könyvön dolgozik. Honnan ez a sok energia?

– A tizedik kötetemen dolgozok, aztán jöhet a következő tíz. Tervben van, hogy írok a vallásos népszokásokról, a halászatról, a tanyavilágról, még egyet a bolgárkertészetről, és sorolhatnám. A mérhetetlen jegyzetemnek, tapasztalatomnak és memóriámnak köszönhetően magnóra mondom a szöveget vagy a feleségemnek diktálok, aki lejegyzi azt. Órásnagyítóval keresgélem ki a képeim, mert tíz esztendeje már, hogy csupán öt százalékot látok. Azt, hogy ezt a díjat kaptam, engem semmiben nem befolyásol. Üzemben kell tartanom egy hatalmas műhelyt, van egy raktáram is, ahol 21 tematikus kiállítás sorakozik. A magnószalag-gyűjteményemet át kell kopírozni, a jegyzeteimet feldolgozni, beszkennelni. Az orvosom megmondta, engem ez az üzemmód tart életben.

– Csárdaszálláson kezdte tanítóként, majd a világ mintegy húsz népéhez jutott el, többek között járt Moszkvában, Mongóliában és Tibetben. Kitűnő példa a mai, kisebb településeken élő fiataloknak. Mit üzenne nekik?

– Azt, hogy dolgozni kell, gyerekek, és nem a könnyű megoldásokat keresni. Ma már egy elfelejtett fogalom a feladatvállalás. Úgy gördült el a világ, hogy az apák, nagyapák tudására épült a következő generáció. Sajnos, az öregekre már a kutya nem figyel oda. A legutóbbi időkig nem is volt iskolarendszer. Régen a legidősebb, akit este körbevettek a többiek, átadta a tudást. A nyugati műveltségmodellünket nem tartom bölcsnek. Emellett az olvasás is fontos. Világéletemben könyvmoly voltam, diákkoromtól kezdve tudományos könyvekkel szerelkeztem fel, édesapámnak is sok volt, onnan is örököltem.

– Munkásságának mely részére a legbüszkébb?

– Van egy könyvem, az Ősépítmények, abban feltárom, hogy volt az építészetnek egy népi vonulata, amely a világ számos ősi pontján megjelenik. Például az orosházi határban lévő galambdúc pont olyan, mint a Titicaca-tó melletti Napkapu, amely pont az Egyenlítőn van. A könyvemben úgy írtam, ez az orosházi galambdúc a végtelenre nyílik. És ez ugyanaz a vonulat, mint a Stonehenge. Ezt a felfedezést én ástam elő. Az ebből való kiállításom bejárta a hazát, és négy évvel ezelőtt a velencei biennálén ez a téma töltötte meg a magyar pavilont. A könyv már a harmadik kiadást éli, az építészek imádják.

– Van valaki a családban, aki továbbviszi a munkásságát?

– Két lányom van, egyikük a jogutódom. Továbbá van egy nyolcadik osztályos unokám, Balázs, aki mindenféle tanulmányi versenyt megnyert. Belőle tudós lesz, azt garantálom. Egy nap, miután elolvasta a mai Einstein, Stephen Hawking Az idő rövid története című könyvét, azt mondta: értem az ötödik dimenziót. Ilyen agya van. Én a második után leállok.

– Számos nép életét vizsgálva milyen közös nevezőt talált?

– Az emberiség egy család. Amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten. Én szeretettel közeledek mindenkihez. Mongóliában például úgy töltöttem közel két hónapot, hogy jurtáról jurtára adogattak, igazából csak a repülőjegyembe került.

Névjegy

Endrődön (ma Gyomaendrőd) született 1942-ben. Pedagógus, újságíró, az MTI országjáró fotótudósítója, szerkesztője volt. 1990 óta önálló alkotó, szellemi szabadfoglalkozású. Egy korszerű kutatási módszert, a vizuális antropológiát műveli – ebből van doktorátusa.

Szakadatlan hazai falujárás, számos szibériai és belső-ázsiai népnél tett hátizsákos expedíciójának tapasztalatából merít – abból, amit átélt, lejegyzett, lefényképezett. Fő témái: Nagyalföld, agrártörténet, pásztorkodás, halászat, mesterségek, népszokások, hitvilágunk, népi vallásosság.