Kultúra

2013.03.29. 08:58

Orosz Sanyi, a hókatasztrófa csabai hőse

A március közepén kitört országos hókatasztrófa egyik hőse az a győri rádiós, aki Békéscsabán tanulta meg a szakmát és hivatalosan a mai napig csabai.

Korbely György

- A történet úgy kezdődött, hogy éppen lejárt a munkaideje, ám mégis 27 óra lett belőle. Mit történt március 14-én késő délután? 
Érdekes, hogy ez a 27 óra körbejárta az országos sajtót, mint ha olyan nagy valami lenne. Meg nem is tudom honnan jött a 27.  Március 14-e már korán reggel sem egy szokványos csütörtöki nap volt. Reggel 6 órától voltam adásban és már akkor több baleset történt. Káosz volt a közlekedésben. 9-ig voltam adásban, aztán a rádióval kapcsolatos egyéb feladataimat végeztem. Délután 3-tól ismét a mikrofonok mögött ültem, elvileg 6-ig.

Elvileg... De jött a délutáni csúcsforgalom, ami egy 130 ezres városban már okozhat meglepetéseket. Okozott is. Világossá vált, hogy itt most nagy a baj és az „estés kolléganő” egymaga nem tud megbirkózni ezzel a helyzettel. Kezelni a technikát, fogadni a hívásokat, keresni a szükséges információkat, stb... Maradtam tehát. Kezdetben reméltük, hogy a helyzet 1-2 órán belül megoldódik, de hamar szembesülnünk kellett a valósággal... Nem akarok bulváros túlzásokba esni, de szó szerint elszabadult a pokol. Százával kaptuk az sms-eket, a telefonhívásokat, és a Facebook bejegyzéseket.

Hirtelen a történések kellős közepén találtuk magunkat. Ahogy telt az idő, az emberek egyre ingerültebbek és elkeseredettebbek lettek. Megpróbáltunk kissé kiszakadni az események sodrásából és némileg felülről szemlélni a történéseket. Tudtuk, hogy az emberekkel szinte csak mi tartjuk a kapcsolatot. Erre volt egy kiváló eszközünk: a rádió. Ott lehettünk a bajba jutottakkal az autóban. Ha egy ilyen helyzetben azt mondjuk az embereknek, hogy „Őrizzék meg a nyugalmukat, ne törjön ki pánik”, azzal sokat nem érünk.

Folyamatosan beszéltünk az autósokhoz és ők is hozzánk. Nagyon nehéz volt kulturált keretek között tartani a műsort, hiszen sokan belekeverték a politikusokat, a különböző szervek vezetőit és pl. egy ügyvédnő már az első éjszaka közösségi per indítását helyezte kilátásba. Nehezen, de megértettük a hallgatókkal, hogy a felháborodásnak, a pereskedésnek még nem jött el az ideje. Hiába telefonálnak be és hordanak össze kígyót-békát  bizonyos emberekre, attól a helyzet nem oldódik meg és attól mások is csak idegesebbek lesznek. Próbáltuk a segítségnyújtás és az információ-áramlás felé terelni a beszélgetéseket.

Mondhatom talán, hogy sikerrel. Ha valaki el is kezdett politizálni, hamar megbeszéltük, hogy annál fontosabb dolgok is vannak. Az első éjjel egyik kritikus pontja az volt, amikor elkezdtük latolgatni az esélyeket... Rengeteg baleset, keresztbe fordult kamionok, óriási szél, szakadó hó és éjszakai sötétség. Be kellett látnunk, hogy ezt a helyzetet nem lehet egykönnyen megoldani és akik úton rekedtek, azok hosszú és nehéz órákra készüljenek. Ekkor már többen minket kértek arra, hogy mozgósítsuk a hadsereget... Bár tehettük volna!

Közben merész lépésre szántuk el magunkat. Engedély nélkül összekapcsolódtunk egy másik győri rádióval és annak mosonmagyaróvári adójával is. Így már három megyei frekvencián sugároztuk ugyanazt a „vész adást” (többször idegen nyelveken). A stúdióban folyamatosan éltek a mikrofonok és percnyi szünet nélkül a katasztrófahelyzettel foglalkoztunk. Két vagy három dal ment le éjfél után valamikor, de azok is csak azért, mert közben a hivatalos szervektől próbáltunk információkat szerezni. Nehéz órákat éltek meg az autósok és velük együtt mi is. Vártuk a reggelt, hogy legalább az éjszaka nyomasztó és fagyasztó hangulata eltűnjön, hiszen a fény valahol a remény szimbóluma. Már javában délelőtt volt, mikor még mindig úgy éreztük, a baj csak fokozódik és egyre nagyobb a káosz. A legapróbb jó hírnek is örültünk volna.

Pénteken a déli órákban leváltottak a kollégák, így hazajöttem. Lopva aludtam egy parányit, de a fáradtságnál erősebb volt az érdeklődés, hogy mi van „odakint”. Megnéztem otthon a híradásokat, átnéztem kismillió weboldalt, de nem lettem okosabb. Visszamentem tehát a rádióba. Péntek estétől ismét adásban voltam egészen szombat délelőttig. Szinte most sem tudom felfogni, hogy emberek ezrei az út és a hó fogságába kerültek ennyi időre. A katasztrófa vasárnap hajnalban ért véget. Hogy mennyit voltam adásban? Hogy fontos-e az a 27 vagy akárhány óra? Ha az eddig írtakból nem derül ki, hogy ez mennyire lényegtelen, akkor azt még leírom, hogy milyen hétköznapi „hősök” léptek a tettek mezejére a három nap alatt.
 
Az első igazán komoly segítségnyújtás egy szállodatulajdonostól érkezett. Betelefonált, hogy hány szabad szobájuk van és hogy mindet felajánlja éjszakára, vagy amíg szükség van rá... rövidesen újabb szállodák és magánemberek csatlakoztak hozzá... az autósok is jelezték, hogy melyik úton, hol vannak, és hány szabad hely van náluk. Összefogás indult a bajbajutottak és a biztonságban lévők körében is. Emberek százai, ezrei mozdultak meg. Plázákat, üzleteket, intézményeket sikerült kinyittatnunk, hogy legyen hol meghúzniuk magukat azoknak, akiket a városba menekítettek. Egy pillanatig sem kellett kérnünk erre az embereket. Bemondtuk, hogy az ünnep miatt zárva vannak a boltok; rögtön jöttek a telefonok, hogy „Megyünk és nyitunk”. Vagy a pékek is azonnal reagáltak, hogy legyen mit enniük az embereknek.

A hallgatókkal közösen kineveztünk egy „elosztó pontot” a városban. Ez volt az azóta elhíresült Lajta u. 26. Temérdek segítő ember vitt ételt, italt, meleg ruhát és mindent, amire csak szükség volt. Elképzelhetetlen összefogás kezdődött.
 
- Nagyon sok megható történet kering az Önök segítségéről. Mi ezek közül a legemlékezetesebb?
Számtalan ilyen történetet tudnék mesélni – sajnos. Említhetném azt a három bajba jutottat, akik már szinte feladták és a legnehezebb pillanatban sikerült egy mentőcsapatot úgy koordinálnunk, hogy rájuk találjanak; de most egy „ottfelejtett srác” történetét mesélem el. Felhívott egy fiatal férfi, hogy azon az úton, ahol ő van, már kimentették az autósokat, de őt valahogy ottfelejtették. Több órán át várta, hogy érte is menjen valaki, de hiába. Pedig akkor már ő is jó ideje a hó fogságában volt. Hangja, stílusa és története alapján amolyan „kemény legénynek” hittük, így az ő segélykiáltása egy pillanatig sem tűnt felületesnek. Hallgatta az adást egy környékbeli hölgy is, aki – gondolom segítséggel – valahogy sikerrel kimentette. Úgy tudom, mezőgazdasági gépekkel mentek érte.
 
 
- Az országos hírnév milyen szakmai elismeréseket hozott? Hívták rádiózni például Budapestre?
Kaptunk kitüntetést a győri polgármestertől vagy éppen a Helyi Rádiók Országos Szövetségétől is, de ezek meg sem közelítik a hallgatóktól kapott rengeteg köszönetet. Napokkal az események után is hívtak bennünket az ország minden pontjáról, de a határon túlról is.  A fővárosba nem hívtak emiatt rádiózni, de azt hiszem ez így van rendjén. Nem érzem, hogy ezáltal több vagy jobb lennék. Ha majd valamelyik rádióadó felfigyel rám, akkor megkeresnek. De nem lesz egyszerű elcsábítani Győrből – és itt most nehezen múló mosoly ül arcomra. Imádom ezt a várost és nem fogom felhasználni a helyzetet arra, hogy jelentkezzek budapesti rádiókhoz. Miért is tenném? Jobban érzem magam egy igazán élhető környezetben, ahol nem mindent a piac törvényei szabnak meg. Azt, amit Győrött a hallgatókkal közösen véghezvittünk a három nap alatt, Budapesten nem tudtuk volna.
 
- Az olvasó joggal teszi fel a kérdést: hogy kerül az ország másik végébe egy békéscsabai rádiós?
 Egészen fiatal koromban kezdtem rádiózni a Csaba Rádióban. Utána megfordultam számos otthoni adónál, mígnem a legutóbbi munkahelyem, a Juventus Rádió békéscsabai adója megszűnt. Elbúcsúztunk a hallgatóktól , majd újabb rádiós munkát nem kaptam otthon. Pár hónap múlva már Győrben találtam magam.
 

Orosz Sándor Békéscsabán született 1979-ben. Két testvére van, Róbert és Emília. A Rózsa Ferenc Gimnáziumban érettségizett, emellett kemezbemutató / Disc-Jockey, Gazdasági informatikus, andragógus, művelődésszervező végzettségekkel rendelkezik. Dolgozott a Csaba, a Start rádiókban, munkatársa volt a Rádió 1-nek, a Rádió 47-nek, Rádió VIP-nek, a Juventusnak, jelenleg az Ozone Fm (Győr) és a Győr Plusz Rádió munkjatársa. Saját fotós vállalkozása a Békésfotó. Családi állapota nőtlen.


- Ki volt az, akitől a rádiózást tanulta és akire a mai napig mestereként tekint?
 Sosem felejtem, amikor általános iskolás koromban megkeresett egy tanárnő, hogy a férje az akkoriban indult rádióban dolgozik és készíthetnénk egy diák műsort. Nem gondoltam volna, hogy a sok szavalóverseny, ilyen lehetőséghez juttat. Megismertem Kovács Attilát, aki nagy szorgalommal igazgatta a maroknyi diák stábot. A későbbi rádiós évek alatt több programigazgatóval is dolgoztam. Köztük például Békéscsabán Fodor Józseffel, a Sláger Rádió vezetőjeként is ismert Bolla Zsolttal, a Rádió 1-es McFly-jal, a Juventus-os Sófalvy Antallal és még sorolhatnám.

- A kereskedelmi rádiókat sok kritika éri. Elképzelhetőnek tartja, hogy az Önök által a Kisalföldön véghezvitt közösségi teljesítmény a rádiózás új iránya?
Szeretném azt hinni, hogy a rádió személytelensége, bizonyos értelemben vett „távolsága”  csökkenni fog. Elég nehéz ezt szavakkal leírni, de talán egy különbséggel érthetővé válik. Ha azt hiszi egy hallgató, hogy én egy rádiós vagyok valahol egy stúdióban, akkor „távol vagyunk egymástól”. De ha azt hiszi, hogy én az a srác vagyok, aki szinte a szomszédja és akivel bármikor dumálhat egyet, akkor már közelebb kerültünk egymáshoz. A steril és távolságtartó rádiózás után remélem jön egy közvetlenebb, személyesebb.
 
- Van egy másik hivatása is, a fotózás. Ezzel mi a helyzet?
Múlhatatlan szerelem, mint a rádiózás. Mindig az motivál, hogy a képek mellé büszkén írhassam oda a nevem. Magamhoz mérten igyekszem jó munkát végezni, és csak remélem, hogy ez megállja másokhoz viszonyítva is a helyét. Fotós körökben is vannak olyanok, akik a felső tízezerbe képzelik magukat és válogatnak a megbízások között. Szerintem egy fotósnak kihívás kell legyen egy buli, egy színház, egy esküvő vagy éppen egy tál cseresznye is.
 
- Békés megyében sokan emlékeznek azokra a partykra, ahol Ön szolgáltatta a zenét, Szokott még dj-zni akár itthon, akár az ország más részein?
Hízelgő a kérdés. Kevesebb lemezlovas felkérésem van, hiszen az ország ezen szegletében kevésbé ismernek. De nem mondom, hogy nem hódolok e szenvedélynek. A Győrhöz közeli Kapuváron pl. évek óta rendszeres fellépéseim vannak. Még otthonról jártam ide bulikat tartani. És olykor Békés megyébe is hazahívnak egy-egy fellépésre. Legutóbb pl. Gyomaendrődön voltam.
 
- Mit csinál, ha nem rádiózik, fotózik, illetve a lemezeket forgatja?
Ezek mellett nem sok időm marad. Már csak azért sem, mert a fotós munkája nem ér véget azzal, hogy elkattintotta a fényképezőgépet. A dj. munkája sem csak az éjjeli bulikból áll. Persze azért más is érdekel, imádom például a filmeket. Munka mellett elvégeztem egy egyetemet, amit egyelőre nem hasznosítok, de lehet, hogy hamarosan arra is sor kerül.
 

-->

Ezek is érdekelhetik