Megjártuk a Balkánt: elkísértük Podgoricára a magyar labdarúgó-válogatottat

Már az első akadályt nehezen vettük, pedig reggel 8 órakor még csak az út porát sem volt ideje lemosni a társaságnak. A határ szerb oldalán akadt nehézségünk a személyi ellenőrzést végző ügyintézővel, aki megtudva az úti célunk, mindenféle előjel nélkül félreállította a kisbuszunkat, magánál tartva a személyi okmányainkat. Aztán így tett a következő szurkolói csoporttal is, akikkel persze átbeszéltük a helyzetünket és lehetőségeinket, hiszen volt rá időnk. Miközben reménytelenül vártuk a VÁM-vizsgálatot, vagy hogy történjen végre valami, és „koptathassuk” tovább a még ránk váró 650 kilométert, az egyik társunk privát akcióba kezdett. Egy jól irányzott telefon hatására hamarosan hozták is az iratainkat, folytathattuk tehát az utunkat. Nem volt ilyen ismeretségük rögtönzött barátainknak, akiktől így búcsút vettünk, róluk azonban később még esik szó...

Pár méter óvott meg minket a kőomlástól

Az odaút már több ilyen konfliktust nem tartogatott, hacsak az „időjárás-felelőst” nem soroljuk közé. Izgalomból a szűnni nem akaró csapadék miatt várt ránk, de már jóval a szerbiai autópálya végét jelentő Csacsak városa után, a kacskaringós szűk hegyi utakon. Egy óvatlan pillanatban csupán pár méter óvott meg bennünket a kőomlástól, a hegy oldalát éppen akkor mosta ki az eső. Rögtönzött vészmegoldásként próbáltunk „fedezéket kialakítani” az előttünk álló kamion mögött, melynek sofőrjében is alighanem megállt az ütő, mert csak nehézségek árán fogta menekülőre. Végül félnapnyi autózás után megérkeztünk Montenegró fővárosába, amely másfél évtized alatt igazán figyelemre méltó változáson ment keresztül. Persze azért a belvárosban volt még példa rá, hogy a jócskán múlt századi nyitott kis traktor vezetője ledudált egy hölgyet a szemafornál, ezzel ösztönözve a zöld jelzés adta lehetőség kihasználására, mindez azonban a Balkánon nem számít extrém esetnek.

A mi utunk viszont a meccsnap délutánján saját hotelünkből a magyar csapat szálláshelyére vezetett. Ott átvettük a belépőinket, melyből a 11 ezres stadion befogadóképességéhez igazodva, hivatalosan ötszázat bocsájtottak a magyar szurkolók rendelkezésére. Az élelmesek azonban kint váltottak, illetve váltattak maguknak tikettet, így fordulhatott elő, hogy ez a szám a többszörösére duzzadt. Míg a magyar szurkolók vonulását vártunk, meghúztuk magunkat egy közeli vendéglátóhelyen, ahol módunkban állt pótolni az elmaradt ebédet, illetve az elmaradhatatlan folyékony kenyérhez is hozzájutottunk. Már a környező egységekben is feltűnt a rend biztosítására kivezényelt karhatalom sziesztája, itt sem volt hiány belőlük.  Azt gyanítottuk, hogy alkoholmentes sörrel oltják szomjukat a várakozás ideje alatt, de a whiskey-s körüknél rá kellett döbbennünk, hogy őket is bátorítják. 

Atrocitás nélkül vonulhattak a magyarok

Aztán eljött a vonulás ideje, a stadiontól pár száz méterre kóricáltunk, miközben összefutottunk a határ-tortúra kapcsán említett rögtönzött barátainkkal. Megtudtuk tőlük, hogy másfél órát várakoztatták őket, amit azután lazán behoztak, mivel számukra is érthetetlen módon, rendőri felvezetést kaptak teljes Szerbián keresztül. A videofelvételekkel igazolt elmondás alapján, a magyar és a montenegrói határ közötti 520 kilométeres szakaszon összesen kilenc szirénázó autó cserélődött ki előttük, miközben a kisbuszukkal alig tudták tartani velük a tempót a zuhogó esőben. Nyomban jött is a zrika, hogy mit hagytunk ki...

A magyar szurkolók vonulása azután igazi látványosságot hozott a környező emeletes házak lakóinak, de mindenféle atrocitás nélkül lezajlott. Mint ahogyan a kevés érdemi eseményt hozó meccsen is csak hangpárbaj volt a hasonló létszámú két tábor között. A találkozóra az MLSZ elnök, Csányi Sándor kíséretében kilátogatott Orbán Viktor miniszterelnök is, aki készséggel szelfizett a hozzálépőkkel. A mérkőzés nem tartogatott túl sok izgalmat és eseményt, még Marco Rossi legendás bűvös kalapja sem rejtegetett újdonságot, a gól nélküli döntetlennel tulajdonképpen mindkét fél elégedett lehetett. Mivel szerencsére a rohamrendőröknek sem akadt munkájuk, az egyikkel még közös baráti fotót is készíthettünk a stadion elhagyásakor. A szállóba sétálva – látva a meggypiros mezt – egy-két helyi „jampi” még próbált „jó fej lenni” a kocsijából kiintegetve, mi viszont nem ültünk fel a lóra, inkább meghagytuk őket a saját világukban.

Rövid éjszakai alvás után bepattantunk viszont a kisbuszba, hogy mielőbb túlessünk a fárasztó visszaúton. Az egyik inkognitót kérő barátunk gondoskodott arról, hogy elkerüljenek bennünket az odafelé ért váratlan események. Már az egyik első út menti kiállónál „aknamezőre futott”, kész szerencse, hogy a beszálláskor észrevette a cipője talpára megtapadt, oda nem illő, emberi származású speciális helyi masszát, így azután mindannyian meg tudtunk maradni a kisbuszban, nem kellett egyedi „illatosítót” használnunk.

A Balkán viszont már csak ilyen marad, a monumentális hegyei mellett ezért is szép!