Egy medált akart szerezni az edzőjének Szarvas Zsolt

Jó néhány éve már annak, amikor riportot készítettem a békéscsabai vívóklubban öt fővel frissen elindított kerekesszékes párbajtőrözői csapatról. Mindenkivel váltottam pár szót, kivéve a háttérben meghúzódó Szarvas Zsolttal. A kis csapatból mára ő maradt meg hírmondónak.

A 46 éves sportember nem veleszületett betegség miatt kényszerült kerekesszékbe.

– Huszonegy esztendősen daganat nőtt a nyakamon, amit nem megfelelő eljárással műtöttek meg. A lényeg, hogy kiszakadt a beépített csavar és ez súlyos gerincsérülést okozott.

Zsolt nem látta érdekes sportnak a vívást. Hand bike-kal közlekedett nap mint nap Békéscsabán, a volt KISZ-tábor környékén.

– Egy gyulai parasport­rendezvényen, még 2014-ben találkoztam Süle Józseffel, aki akkor már fél éve járt a Gyulai úti vívóterembe.

Később egy alkalommal, amikor hand bike-oztam, találkoztunk, s beszélgettünk a vívásról is. Józsi azt mondta, elvisz a terembe, mivel közben eleredt az eső, nem akartam nemet mondani. Valóságos csoda volt, hogy be tudtam ülni az autójába (az első ülést a Józsi széke foglalta el, nekem pedig hátra kellett valahogy beszuszakolni magam), elmentünk és ott ragadtam – mesélte el találkozását a vívással.

A békéscsabai Alföld Vívó Akadémia nagyszerű szakedzője, Hajtman János vette a szárnyai alá, aki lenyűgözte a tudásával.

– Sajnos elvesztettem januárban… A tavalyelőtti olaszországi Európa-bajnokságon nem voltam topon. Nem vagyok egy sikerorientált ember, soha nem az eredmény motivált. A Terniben elért bronzot az edzőmnek köszönhetem, akivel együtt mentünk ki. Annyira nagy tudású ember volt! Már csak miatta is érmet akartam szerezni, meg akartam neki hálálni azt a sok figyelmet, amit rám fordított – mondta Szarvas Zsolt.

Elismerte, hogy ezután nem vette már olyan komolyan a vívást, sajnálja, hogy a tavalyi dél-koreai világbajnokságon nem vívhatott az éremért, pedig képes lett volna a legjobbak közé kerülni. A legsúlyosabb, C sérültségi fokú kategóriában elért nyolcadik helye miatt azért nincs szégyenkeznivalója.

Mestere halála után tulajdonképpen saját maga edzője lett, nem akarta terhelni a Hajtman János utánpótlás csoportját is átvevő vezetőedzőt, Galli Zsoltot­.

Az egykori ötfős csoportból mára mindenki felhagyott a vívással.

– El kell ismerni, hogy én voltam az egyedüli, aki úgy járt le a terembe, hogy tanulni akar. Egy születésétől sérült nem tud úgy szocializálódni, talán a készség sincs úgy meg benne, érzékenyebb is. Az én pályafutásomat egyfajta törzsfejlődésnek írnám le, ezért is maradtam meg a vívás mellett – gondolkozott el a vívó.

A koronavírus-járvány miatt kihirdetett veszélyhelyzet miatt ő sem mehet le a terembe, ami azért hiányzik neki.

– Nagyon jó barátságba kerültem a többi vívóval, sokszor odasereglettek körém. Hiányoznak a vívók, a terem, de mivel a magam edzője vagyok, el tudom végezni a munkát. A C kategóriás vívóknak speciális a harcmodoruk, ráadásul ezen belül is a nem egyforma sérülés miatt más a mozgásuk is. Mindent személyre szabottan le kell modellezni, hogy mit tud megcsinálni. Van otthon egy kis találatjelzőm, saját használatú speciális kondigépem. El vagyok otthon. Nyaki sérültként az életem nagy részét egyébként is karanténban töltöm.

Most másképp kell készülnie

Két hete derült ki, hogy a járvány miatt nem rendezik meg az angliai Európa-bajnokságot és a varsói világkupát sem.

– Bár nagyon készültem a versenyekre, annyira nem vagyok elkeseredve, mert most több időm marad a ­felkészülésre. Korábban mindig a legnagyobb nyári­ hőségben zajlott a legnagyobb munka, és bizony nagyon meleg volt a vívóruhában, a nyaki sérülésem miatt a hőleadás sem igazán megfelelő. Jelenleg kevesebbet edzem, az igazi munka később kezdődik.

Szarvas Zsolt azt reméli, hogy a C-s fokú vívók versenye még a pályafutása alatt bekerülnek a paralimpia műsorába.