A futball őshazájában fújt és lengetett a békéscsabai játékvezető

– Hogyan került ki Angliába?

– Az akkori angol barátnőm rábeszélt, hogy hároméves magyarországi együttélés után telepedjünk le Birmingham környékén. 2007-ben, 23 évesen történt a váltás. Ezt megelőzően az Orosháza FC-ben futballoztam, oszlopos tagja voltam a Belvon Attila által irányított, NB II.-ben bronzérmet szerzett csapatnak, ahol csatárként több mint száz mérkőzést játszottam. Azt gondoltam, soha nem fogok futballozni, de egy hónap után már hiányzott a foci, és kint újrakezdtem a Conferenciában a félprofi Solihull Moors csapatában. A Conferencia a Premier League, a Championship, a Liga egy és Liga kettő alatt található. Angliában a futball a kultúra része, huszonnégy osztály létezik, piramisos rendszerben épül fel, érdekesség, hogy egytől a kilencedik osztályig mindenhol van villanyvilágítás. Ahol én vezettem, ott szombaton és kedden rendezték a mérkőzéseket. Egyik alacsonyabb osztálybeli csapatommal eljutottunk az FA-kupa 1. fordulójában tévés meccsen, az akkori Liga 1-es Carlisle United otthonában szerepeltünk.

– Az otthoni átlagnézőszámuk kétszáz volt, de erre a kétszázöven kilométeres útra négyszázan elkísértek bennünket. Egy másik csapattal pedig kupadöntőt játszhattunk a Wolverhampton stadionjában kétezer néző előtt, amit az én gólommal sikerült megnyernünk. A Bromsgrove csapatában is játszottam, ami Mezőberény testvérvárosa. Összesen nyolc-kilenc csapatban futballoztam Angliában, ahol klubváltásnál nem kellett olykor több hónapot, fél évet várni. Játszottam együtt olyan labdarúgóval a Stratford Town együttesében, mint az angliai születésű, negyvenegyszeres válogatott Paul Hall, aki tagja volt az 1998-as franciaországi világbajnokságon szerepelt jamaicai válogatottnak, vele a mai napig jó kapcsolatot ápolok.

– Hogyan kezdődött az angliai játékvezetői pályafutása?

– A játékvezetést még Győri Laci bácsi, a Békés Megyei Játékvezetői Bizottság elnöke idején itthon kezdtem el, ami megszakadt. Miután 2014–15-ben Angliában abbahagytam a futballt, úgy gondoltam, hogy – maradva a sportágban – megpróbálkozom a játékvezetéssel. Kint elfogadták az itthon megszerzett papírjaimat, így nem volt akadálya annak, hogy elkezdjem a bíráskodást. Angliában 28 ezer (!) játékvezetőt foglalkoztatnak, a birminghami szövetségnél majdnem annyi játékvezető van, mint egész Magyarországon. Négy és fél év alatt sikerült a legjobb ezerötszázba, majd egy kis elitcsoportba bejutnom, amire büszke vagyok. E csoportban már a következő legjobb generációt képezték. Az ide bejutók a hatodosztálytól felfelé vezethettek. Szinte minden héten tartottak foglalkozást. Be kellett ülni az iskolapadba, de tartottak kinti edzéseket is. Volt egy személyes mentorom, a championshipes játékvezető, Andy Hall személyében, akihez bármikor fordulhattam tanácsért. Neki is köszönhetően elsajátítottam ennek a szakmának minden csínját-bínját. Nagy hangsúlyt fektetnek a technikai és fizikai elemekre.

– Ami szokatlan volt, hogy a játékvezetők egy mérkőzésen mennyit beszélnek a játékosokhoz, akik vevők erre, hiszen tudják, hogy így jobban elkerülhetik a színes kártyákat. A hetedosztályban lengettem, és a nyolcadosztályban, illetve a Championship-csapatok juniormérkőzésein is vezettem mérkőzéseket. Sikerült az országos játékvezetői keretbe bejutnom, s vezethettem volna magasabb osztályokban is, de az ottani játékvezetést végül a hazajövetellel fel kellett adnom, amit sajnáltak is, hiszen érződött, hogy voltak terveik velem, de megértették a döntésemet.

– Akadtak rázósabb mérkőzései?

– Nem igazán volt olyan, hogy a mérkőzéseken atrocitás ért volna. Talán egyszer fordult elő ilyen, de nem volt jellemző, hogy a menedzserek kikeltek volna ellenem.

– Ígéretes játékvezetői karrier előtt állt Angliában, miért tért haza?

– A mostani barátnőmmel, aki magyar, úgy láttuk jónak, ha itthon alapítunk családot. Nehéz szívvel, de idén júniusban hazatértünk.

– A megyei játékvezetői bizottságban tárt karokkal fogadták.

– Hrabovszki András, a megyei jb elnöke pozitívan fogadott, és örült az érkezésemnek. Tudta, hogy Angliában értékes tapasztalatokat szereztem.

– Milyen tervei vannak?

– Ősszel a megyei bajnokságban vezettem és lengettem. Vannak elképzeléseim, szeretném majd a következő generációnak átadni a kint megszerzett tudást, de ameddig lehet, folytatni akarom a játékvezetést. Ha van rá lehetőségem, akkor szeretnék majd esetleg feljebb lépni.

Nem ismerik a szimulálást Angliában még egy hatodosztályú mérkőzésre is kilátogatnak öt-hatezren. Jakab József szerint persze nem csak ez a különbség az angol és a magyar labdarúgás között.

– Szokatlan volt, hogy minden mérkőzés után megvendégelték a játékvezetőket és a vendégcsapatot is. Érdekesség, hogy volt olyan VI. osztályú csapat, amely saját sörmárkával rendelkezett. Fociztam olyan együttesben, ahol 8-900 volt az átlagnézőszám, de karácsonykor, január 1-jén 2-3 ezren is kilátogattak. A játékosok tisztességes eszközökkel szeretnek nyerni, szimulálás nincsen.

Tudom, itthon játékosként sokszor úgy gondolkodtam, hogy miként lehet elesni, szabadrúgást kapni. Ott egy idő után ezzel az eszközzel már nem éltem. Ha ott valaki földre került, akkor biztos, hogy szabálytalanság történt.