Örömhírre hangolva: gondolatok Isten irántunk érzett szeretetének az ünnepén

Napjainkban még mindig sokan újra és újra eljátsszák a Krisztus eljövetelét megelőző időszakot: a bűnt, a nyomort, panaszt, fájdalmat. Nem akarják tudomásul venni az emberek, hogy nem lesz nyugalom, nem lesz béke, amíg az emberi szándékainkban nem érvényesül az igazság és a szeretet isteni parancsolata. A világban nagyon sokan elfordultak Istentől, nagy lelki zűrzavarban élnek. Így az egész emberiség nagy része nem másra, mint a megváltásra vágyakozik...

A tévelygések és az összeomlások időszakát éljük át az „adventus Domini”, azaz az Úr jövetelének időszakában. Az Úr eljövetelére felkészülni azonban nemcsak fizikai vagy külsődleges ünnepi készülődést jelent. Az advent célja nem más, mint: mindenki tegye magáévá a kereszténységet és az ebből adódó erkölcsi elveket. Karácsony éjjelén mindenki számára megadatik, hogy gondolataival - a múltba visszaemlékezve vagy a jövőben járva - átélje a jelent, és döbbenjen rá a hovára: Mit hagytunk el? Mit értünk el? Mi felé tartunk?

Jézus szeretetlángja átformál minket…

Az emberi lelkekben megjelenik a betlehemi csillag távoli sugárzása. Az örömszerző akarat, a mindent elsöprő szeretet is ott van a karácsonyi hangulatban. Mindez az ajándékozásokban nyilvánul meg. Tudnunk kell, hogy ezen az áldott éjszakán született meg az emberiség történelmét meghatározó ESZME. Égi üzenetként hallható volt - „Dicsőség a magasságban Istennek, békesség a földön a jóakaratú embereknek”.

Az eszme hatása alá kerültek az apostolok, majd kitartó tanításaiknak köszönhetően mind több emberi lélek kezdett behódolni az általuk közvetített Igének. Kezdetben a világ még nem látta át a betlehemi eszmék jelentőségét, de később a történelem kerekei recsegve-ropogva, csikorogva megfordultak, s eljött, megszületett, terjedt a szeretet, az igazságosság evangéliuma. Karácsony éjszakáján a melegség és a jóság születik meg, szétáradva a karácsonyfák fényéből az emberi lelkekbe.

A jövőnket, a halhatatlanságunkat a gyermekek adják…

A régi császári parancsnak megfelelően napjainkban is mindenki siet haza a születési helyére, a családi körbe. Az emberek kezdenek rádöbbenni, hogy Isten képmására teremtődtek. Elgondolkozunk azon, hogy valójában mi is a legfontosabb nekünk az életben. A megállíthatatlan népességfogyásunk közepette hangsúlyozottan kijelenthetjük, hogy úgy egyénileg, mint társadalmilag legfontosabb a gyermek. Fontosnak kell tartani gyermekeink egészséges fejlődését. Mindehhez azonban szükséges a szülői szeretet, a személyes jelenlét.

A család egységéhez az Édesapa és az Édesanya együttes jelenlétére van szükség. A jelenünkért, a cselekedeteinkért, a jövőnkért mindenkinek személyesen kell vállalni a felelősséget. Felelnünk kell az életért, amit kaptunk, és ezt - védeni, szolgálni és továbbadni kell...

Össznemzeti érdek a fogyatkozásunk megállítása. Nemzetünk megmaradása csak megfelelő számú gyermek megszületésével biztosítható. Manapság a szinte „Istenként imádott” pénz elidegeníti, kifordítja az embereket önmagukból, és az emberi agyakat mentálisan megfertőzi. A világ eltárgyiasodott, „eldobom, lecserélem” -szemlélet hatja át a kapcsolatrendszereket. Itt is - mint a tárgyak esetében, megjelenik a garanciális idő. A hibás, elhasználódott házasságok lecserélődnek, mint az autók. A családokban, az Édesanyák és az Édesapák „utángyártott termékekre” cserélődnek. A testünkre, mint a karosszériánkra - nem vigyázunk, és nem ápoljuk a motort, a lelkünket…

Tékozlunk…

Az 1950-es éveket követően több mind 5 millió (!) kis életet szakítottunk meg. A mai emberek az utcán kutyákat sétáltatnak, a babakocsik tologatása helyett... Tetováltatnak a testrészekre írt mondatokkal, jelképekkel üzengetnek... Telefonálgatnak... Flörtölgetnek egymással és az élettel addig-addig, amíg az életkor miatt fogamzási nehézségekbe ütköznek...

A Magyar Család- és Nővédelmi Tudományos Társaságot képviselve a nemzeti lelkiismeretem (a népesedési krízishelyzetet ismerve) azt diktálja, hogy az anyai – apai – szülői – testvéri – családi tényezőknek kell a magyarságban megfoganni, ezek és csak ezek tudják biztosítani a nemzeti megmaradásunkat, ezek épsége-összessége fogja majd megadni jövőnk zálogát. A keresztény szellemiség mind szélesebb körű terjesztését és elfogadását kellene elérni, s majd ennek köszönhetően a magyarságban a gyermekvállalás döntése hitéleti, lelki és erkölcsi döntésekre lenne alapozva. Nem szabad elfelejteni azt a sajnálatos tényt sem, hogy a szülőképes kor felső határát átlépő nők száma évente 5000 fővel csökken.

A szeretet tevékeny jóság

Karácsony éjszakáján a földön mintha Isten suhanna át... az általa szimbolizált kereszt az emberi szíveket felmelegíti és sok jóságot szór reánk...

Érezni kell karácsony éjszakájának üzenetét, a betlehemi barlangból elindult eszmét. Ugyanakkor - sajnos tudomásul kell vennünk azt, amit a világ kétezer év alatt sem vett teljességgel tudomásul - „semmit sem változott a világ, csak az emberek lettek ugyanazok”.

Vannak templomaink, keresztjeink, asszonyaink, de még mindig vannak szeretők, hazugságok, hűtlenségek, lopások, bálványok, mint a pénz és hatalom. Lettek gyászaink, halottaink, földjeink, erdőink, házaink. Megfogyatkozva ugyan, de vannak folyóink, hegyeink. Közben a föld meg csak forog, a történelem, az idő kerekei csikorogva, de forognak, mint az életfelfogásaink. 

A játszmák meg csak játszódnak és újra játszódnak

Válságokkal, háborúkkal teli évet hagyunk magunk mögött. „A fiúk játékból dobálják a békákat, de a békák komolyan halnak meg”.

Gondoljunk csak a háborúk halottjaira, sebesültjeire, menekültjeire. Az emberek jó része lázálmokat kergetve, kétségbeesetten él. Hit nélkül. A saját feje után megy, az önös céljait kergeti. Nekik nem volt elég a háború, nem volt elég a szenvedés, ínség, nem élték még elegen át a poklok-poklát. Az emberiség bűneiből már oly sok korbács fonódott, oly sok korbácsütés ejtette seb és jajveszékelés keletkezett, de még mindig nem volt elég háború és pokol, amelyek rádöbbentették volna az embereket arra, hogy olyan világra kell törekedniük, ahol a szeretet és az igazság győzedelmeskedne. 

A föld hány és hány helyén uralkodik még mindig a bűnből burjánzó nyomor, a rengeteg fájdalom, az általuk okozta begyógyíthatatlan sebek még mindig nem írták át a gonosz emberek lelkivilágát. Az emberiség történelmében hány, de hány esetben fordult már elő, hogy igazságot hangoztatva igazságtalanságokat cselekedtek, vagy akár a szeretet álcájába bújtatott beszédeikkel nem mást, mint a gyűlölködés magjait szórták mindenfelé, ahová csak tudták.

Vigasztaljon bennünket, hogy minden egyes gyermek megszületésével, világrajövetelével kezdetét kell, hogy vegye egy új világ, úgy egyénileg, mint társadalmilag. Minden egyes emberben kialakul egy új életfelfogás, egy új életvitel, s majd ezen erények – bűnök szővik át a jövőnket, azaz az emberi faj történelmi hálóját. Megjelenhetnek hatalmas birodalmak kialakulásában vagy akár mindent elsöprő Covid-cunamikban. Képviselhetnek nézeteket, izmusokat, létrehozhatnak vallási rendszereket, közben nem veszik észre, hogy az emberek egyik formációban sem találják meg a lelki nyugalmukat. Öldökölhetnek hitbéli meggyőződéseik alapján. Mi pedig a keresztényi elveknek megfelelően elvárjuk, sőt megköveteljük azokat az eszmerendszereket, amelyeket István királyunk óta kialakított szokásokként, szabályokként ismerünk, tisztelünk és tartunk be. 

Hagyományok ezek... mint gyökereink adta hagyományok maradtak meg és fent.

Úgy, mint a kertünkben található, szívósan tapadó akácfák gyökerei - minden éghajlati viszontagságot túléltek, hozzájuk érve szúrt sebeket ejtve állnak, mint a cövek. Túlélték a nincstelenségeket, a szegénységeket, az újságokat... házról házra járva azok széthordását, a csikorgó fagyos téli adai utcákban. Megélték és túlélték, mint ahogy mi is. Nem tudom feledni, meghatottság nélkül felidézni szülővárosom embereinek Rórátéját, a hajnali miséket, az újságpapírba csavart, részben megfagyott lábainkat, a siető lépteinket a templomba. A hideg és fagyos utcákat. Nem tudom elfelejteni Édesanyámat, aki már nehezen tudott járni, de ha a templomba ment, alig lehetett követni a léptei gyorsaságát. 

Isteni megközelítése ez a sorsunknak, az életünknek. Ez az, amikor az ember az Istenhez szeretne hasonlóvá válni, a mindenhatóság és az örökkévalóság vágyával. Ez azonban így nem jó, nem helyes, hisz ennek a fordítottja az igaz.

Az Isten azzal, hogy lejött, emberré lett, karácsony éjszakáján sorsközösséget vállalt velünk. Szegénységben, egyszerűségben. Barlangban vállalta az emberi helyzeteket, gyarlóságokat, az értelmetlenségeinket - egy valami kivételével. S ez az egy valami nem más, mint a bűn.

Oly sok mindent megtehettünk: gyárthattunk illúziókat, reményeket, vágyakat, elfojthatjuk, elhagyhatjuk ezeket. Mehetünk az élet útján. Rohanhatunk. Az életünket elkoptathatjuk munkával, az önzés görcsével. De az Édesanyáknak és az Édesapáknak az önzés görcsétől a gyermekeik jövőjéért megalázkodva kellene élniük. 

Lukács 12:49

Gondolni kell a mellettünk állókra, az utánunk jövőkre, a környezetünkre, a klímánkra. Amikor is az emberiség nagy csordájában csak rohanunk és csak rohanunk. Fogyasztva pazarolunk. Életeket. Energiákat. Éjjel és nappal csak hajtunk és dolgozunk. Házakat veszünk és építünk az illúziókért, a mondva csinált életünkért. A kitalált hazugságainkért, a valós lemondásainkért. Nem tudunk úgy előre haladni, ha folyton visszanézünk, ha nem ismerjük fel az élet értelmét és lényegét. Folyton-folyvást átverjük magunkat és másokat. A csalódások, tört remények okozta elkeseredések, a lelkületekben kialakuló depresszió adja az identitásokat. A reménytelenségeket. A génekben hordozódik az elégedetlenség, amelynek hatására hajsza indul a mondvacsinált boldogságokért, a rövid távú örömökért, a hamis célokért. Tudni kellene, hogy élettöredékekben, életvázlatokban nem látható a jövő, a holnap, és nem láthatók az igazságok, az igazságosságok.

Ezen emberek mindig csak keresik, de soha nem találják meg önmagukat, mert beáldozzák az énjüket a magukon kívül eső célokért. Paradox módon náluk az egyéniségükön kívül esik az igazság, ez tükröződik még a céljaikban is.

Most karácsony éjjelén szükség van a hitre, szeretetre, a jóakaratra, a jóakaratú emberekre

De nemcsak karácsonykor, hanem minden nap szükség lenne a fentiekre. A betlehemi barlangban a Megváltó eljövetelével fellobbant és a földet beborította az isteni Ige az emberiség üdvéért. 

A megváltással és annak terjedésével azonban még bajok vannak. Hiszen egyre jobban terjed és terjed a bűn a világban. S mi mindezt tehetetlenül nézzük, szemléljük. Egy helyben toporgunk. Tesszük ezt Isten gyermekeiként, mint a ma született, tehetetlen kisgyermekek. Szétnézve magunk körül vagy akár magunkban, a tereinken vagy a világban, KARÁCSONY fényei körül ott van a sötétség. A lelkekben is, mint a világegyetem egészében - a felvillanó fényeket, körülveszi a sötétség. Pedig amikor kigyulladt, amikor megjelent egy csillag a betlehemi éjszakában, hírül adta, hogy a sötétséget legyőzte, s a fény és a világosság fog uralkodni. Ezt keressük azóta is.

Határainktól nem is olyan messze, gránátok tüzének fénye lángol, miközben emberek halnak meg. Mi Isten kegyelméből a háború borzalmaitól még megmenekültünk. A romlás hatásai a lelkekben még mindig nem nyitották ki az elméket és a szemeket. Még mindig nagyon sok ember lelkületéből hiányoznak az Isten által megírt parancsolatok. Pedig csak ezek tudnák a jellemeket, az emberi kapcsolatokat, az életünk bármely viszonylatát és viszonyát élhetővé tenni. Az ISTENI PARANCSOLATOK kellene, hogy képezzék életünk alaptörvényeit. A föld emberiségének a gondolataiba, nézeteibe ezeknek kellene applikálódni. Ez nem mást jelent, mint bevonatot, rávitelt, felhasználhatóságot, alkalmazási területeket. Igen, az életünkkel is ez történik, mint a számítógépeinkkel. Ha nincsenek megfelelő alkalmazások, akkor sérül vagy nem működik az életvitelünk, a lelkületünk. Nem kis gondok ezek, hiszen nap mint nap küzdeni kell magunkkal, környezetünkkel, a lelkiismeretünkkel. 

Meg kell maradnunk embernek. Szükség van a frissítésre, a kikapcsolásra és az újraindítása, az applikációra, a programok felvitelére a világban, a jellemünkben, hiszen ezek a kiegészítések, amelyek emberré tesznek bennünket.

Karácsony éjjelén látnunk kell, meg kell látni a betlehemi képet, a bölcsőt, a csillagot, a csoportképet. A magyarságunk csoportképét. Látnunk kell a bölcsőket, a meg nem született, meg nem fogant életeket vagy vetéléseket, az összképet, a jövőnket.

Legyünk olyan keresztények, akik bátran tanúságot teszünk Jézus Krisztus mellett, akik bátran tanúságot teszünk az evangélium értéke mellett, a hit, a család mellett! Jézus arra hív bennünket, hagyjuk, hogy az ő szeretetének a tüze, az ő szavának a tüze átformáljon, átalakítson minket. Legyünk olyan keresztények, akik a szeretetünkkel tanúságot teszünk Isten szeretetéről akkor is, ha emiatt támadnak bennünket, akkor is, ha emiatt küzdenünk kell!