Feketébe borult a március harminc évvel ezelőtt

Marosvásárhely 1989 decemberében mindenki összeborult Marosvásárhely főterén is. Azt hittük, eljött a szabadság ideje, de nagyon tévedtünk – mesélte lapunknak Kajlik Péter pedagógus, labdarúgóedző.

Jogok helyett magyarellenes hangulatkeltés

Az ország új vezetése nem mutatott hajlandóságot arra, hogy érvényesítse a nemzeti kisebbségektől a kommunista diktatúra idején megtagadott jogokat, sőt már a magyar szeparatizmus veszélyéről beszéltek. Magyarellenes szervezetek alakultak, amelyek azzal ijesztgettek, hogy a magyarság Erdély Magyarországhoz csatolására törekszik. Válaszul február elején az erdélyi magyarság csendes tömegdemonstrációkat szervezett. A magyarellenes Vatra Romaneasca eközben igaztalan vádakkal és rágalmakkal egyre nagyobb mértékben szította az indulatokat, például olyanokat híreszteltek, hogy a magyarok románokat bántalmaztak. A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem vezetősége úgy döntött, hogy csak román nyelven oktatnak. A magyar hallgatók az anyanyelvi oktatásért ülősztrájkba kezdtek, és a helyi magyarság is békésen kérte ezt, amihez csatlakoztak a bolyais gimnazisták is.

Leitatott románok érkeztek, Bolyait keresték

– A Vatra tovább folytatta az ellentétek mélyítését, amihez egyházi személyiségek is csatlakoztak román oldalról – tette hozzá Kajlik Péter. – A Marosvásárhelytől olyan harminc kilométerre található Szászrégen környékéről leitatott és felbőszített románokat szállítottak teherautókon a városba. Vandál pusztítás kezdődött, megtámadták a Romániai Magyar Demokrata Szövetség székházát is, ahol a helyi RMDSZ tagjai Sütő András, a legendás író vezetésével éppen üléseztek. Az ott lévők a padlásra menekültek. Később megérkeztek a katonák, de hiába ígértek bántatlanságot, tétlenül végig nézték, hogy a székházból kilépőket brutálisan agyba-főbe verik. Sütő András ekkor vesztette el a fél szemét, de fején is megsérült, és a bordáját is eltörték.

– A közeli falvakból érkező románok Bolyai Farkast kezdték keresni, hogy elszámoljanak vele. Fogalmuk sem volt, hogy a kiváló matematikus már a 19. században meghalt. Egy kamion a magyarok közé hajtott, ha nem ugranak el előle, nagyobb baj lehetett volna.

A padokat szedték szét, és azokkal védték magukat

A magyarok demonstrációja folytatódott: a többezres tömegnél nem volt semmi, a fejszékkel, dorongokkal felfegyverzett román parasztok megpróbálták kiszorítani a magyarokat a főtérről, akik a sebtében szétszedett padokkal verték vissza támadóikat.

– Aznap Nagyváradról értem haza egy beszerzésről. Éreztem, hogy valami készül. Hazamentem, megcirógattam az egy évvel korábban, 1989 januárjában született kisfiamat, elköszöntem a feleségemtől, és felmentem a főtérre – emlékezett vissza Kajlik Péter. – A nejem természetesen nem akart engedni, de ott kellett lennem értünk, a magyarokért. Rengeteg baráttal és ismerőssel találkoztam, de senki nem vitt magával fegyvert.

Másnap is folytatódtak az összecsapások. A kormány tankokat küldött a rend helyreállítására, de meg sem próbáltak közbeavatkozni. A csatározásokat az döntötte el, hogy a magyarok segítségére megérkeztek a helyi magyar nyelvű cigányok, s együtt kiverték a románokat. A hatóságok rendkívüli állapotot hirdettek ki, a viszonylagos nyugalom csak március 21-re virradóra állt helyre. A történteket kivizsgáló parlamenti bizottság jelentése 190 román és 88 magyar sebesültről, három román és három magyar halottról tett említést.

– Innentől nagyon sokan nem éreztük biztonságban gyermekeink jövőjét. A következő hónapokban rengeteg magyar, köztük számtalan egyetemet, főiskolát végzett szakember elhagyta az otthonát, a legtöbben Magyarországra, de sokan még távolabb, az Egyesült Államokba vagy Ausztráliáig mentek – tette hozzá Kajlik Péter. A Mezőberényi Erdélyi Kör több tagjai is átélte az eseményeket.

Nyemcsok Lászlóék is a helyszínen voltak

Nyemcsok László újságíró és Fazekas Ferenc fotóriporter is ott volt 1990 márciusában Marosvásárhelyen, az események sűrűjében. Olyannyira, hogy előfordult, puskacső követte minden mozdulatukat.

– Hallgattam otthon, Kondoroson a rádiót, miközben készülődtem az akkori Békés Megyei Népújság békéscsabai szerkesztőségébe. Vezető hírként hangzott el, hogy Sütő András írót annyira megverték a dühöngő románok, hogy a bal szeme világát elvesztette – emlékezett vissza Nyemcsok László. – Úgy gondoltam, innen, a határ mellől kutya kötelességem kimenni, és ha lehet, akár Sütő Andráshoz is bejutni a kórházba. A Népújságnál minderre rábólintottak, és Fazekas Ferivel nekivágtunk az útnak.

Fazekas Feri „öreg motorosként” nem volt annyira lelkes, mint újságíró munkatársunk. Pontosan tudta, csak oda 350 kilométert kell megtenni egy Trabanttal úgy, hogy nem tudják, milyenné fajul a helyzet, amire kiérnek.

– Igaza lett Ferinek, hiszen egy város került az erőszak karmaiba. Gonosz szellemet engedtek ki a palackból Marosvásárhelyen 1990 márciusában – mesélte a Hírlap újságírója. – A szembejövő autókból kürtöltek, az ablakokat letekerve integettek, kiabáltak. Értésünkre adva, hogy forduljunk vissza. Ennek ellenére úgy döntöttünk, bemegyünk Vásárhelyre. Nem rajtunk múlt, hogy ez aznap nem sikerült, mert felismerték az átengedő kapunál a magyar rendszámot.

Másnap bementünk, de volt, hogy puskacső követte minden mozdulatunkat. Feri próbált fotózni a dombok mögül, de lebuktunk. Örültünk, hogy csoda folytán a fényképezőgépét visszaszereztük, így végigfotózta a vandál pusztítást. A várostól nem messze egy magyar család, Nagy Ödö­nék fogadtak be. Amikor hazafelé jöttünk, elbúcsúztunk tőlük, és a házban összefutottunk egy barátjukkal, Szász Jakabbal.

– Drága fiaim, vigyétek el Magyarországra az itteniek üzenetét. Bármi is lesz, ha agyonvernek is, itt maradunk, mert ezen a földön születtünk – mondta akkor nekünk Szász Jakab. – Emlékül pedig tegyétek­ el ezt a kis versikét, még ha a rímek néhol akadoznak is:

„Hargitai fecskemadár,

hosszú útra készül,

Nem hagyhatja piciny fészkét, könnyhullajtás nélkül.

Én is, én is elmennék

a messzi tájba,

Ha szívem a Hargitáért

annyira nem fájna.

Nem sírok én édesanyám, csak a szemem könnyes,

Szomorú a székely sorsa,

messzi idegenbe.

Varjúsereg lepte be

a székely tájat,

Gyász borít be minden egyes magyar házat.”