A kígyósi nyugdíjas dalban mondja el a gondolatait

Huszka Mátyás büszkén mutatja a közel kilenc évtized alatt összegyűlt relikviáit az Ezüstág Idősek Otthonában. A kis szoba asztaláról a dédunoka és unoka fényképei is hamar előkerülnek, majd sorra hozza megmutatni a nótás emlékeit. Tizenkét éve több mint száz dalos kedvű énekes vállalkozott arra, hogy a nagyszénásiak által meghirdetett magyarnóta-éneklés világrekordjának részese legyen. Köztük volt az újkígyósi férfi is a sógornőjével, aki egy húszperces dalcsokorral készült.

– Az egyfolytában éneklés világrekordját próbáltuk ekkor megdönteni. Előtte a rekordot Indiában állították fel 42 órával, ezt kellett meghaladnunk. Pénteken délben kezdtük el az éneklést, és vasárnap délig tartott a hacacáré. Nem szakadhatott meg a nóta, sorra váltottuk egymást a színpadon, így sikerült az új rekordot felállítanunk – emlékszik vissza az amatőr énekes, majd gyorsan veszi is elő a telefonját, hogy lejátsszon egy általa akkor előadott dalrészletet.

– Valaha legényként a kocsmában tanultam énekelni. Hatan voltunk egykor, akik ha valami ünnep volt, biztosan felléptünk – ismertette a nyugdíjas férfi. Mint mondja, jó pár évre rá tanára, Pörneki Anikó énekművész javaslatára rendszeresen elindult a helyi versenyeken, később pedig a dalok írásába is belekóstolt, de nagy sajnálatára végül csak az egyik versét sikerült megzenésíteni.

– Volt egy zenész házaspár, akik az egyik szerzeményemet lekottázták és felénekelték, de a költözködésnél a kottával együtt a felvétel is elveszett. „Újkígyósnak határában állt egy magas diófa” – így szól a vers, mely dalként is megállta a helyét. De emellett rengeteg magyar nótát is összeszedtünk a barátaimmal, viszont ezek is elvesztek az elmúlt évek alatt – meséli szomorúan. A fiókban tartott versei viszont ma is hűen őrzik az átélt emlékeit.

– Már nyolcéves koromban hadiárva lettem, ketten voltunk édesanyámmal, aki egy törékeny kis asszony volt. Pénzt kellett keresni, ha élni akartunk. Így már tizenévesen a Hoffer traktornak voltam kénytelen hallgatni a hangját, ami aztán vörös csillag néven lett ismert. Pesten gyártották ezeket az óriásokat, és égbekiáltó hangjuk volt. Nem sokra rá besoroztak katonának, és 1959-ben a magyar néphadsereg aknavetője az első éleslövészet alkalmával elvitte az egyik fülem, azóta nem hallok vele. Ám ez nem akadályozott meg abban, hogy énekelni kezdjek, és most a versek töltik ki a napjaimat. Ráadásul, amit leírok, azt meg is jegyzem, ez az én rossz szokásom – mondja nevetve a nyugdíjas férfi.