Gubólázban égett Békéscsaba

– Az állami támogatással felépült üzem létjogosultsága a csabai önkéntes selyemhernyó-tenyésztők országos hírű eredményességének köszönhető, amelyről az első magyar nyelvű hírlap, a Magyar Hírmondó 1792. évi számában jelent meg tudósítás – kezdte Gécs Béla. Felidézte, hogy a Csabán működő gubóbeváltóba a tenyésztők lelkesen hordták az otthon táplált gubókat. Kiemelkedett közülük Gajdács Juci, aki 149 kilogramm gubót adott le. 1902 nyarán a város utcáin már több tízezer eperfa növekedett, mivel annak levelével táplálták az állatokat.

A helytörténeti kutató elmondta, 1905 nyarán indult el a törekvés, miszerint gazdaságosabb lenne helyben felépíteni selyemfonodát, és a gubókat iparszerűen feldolgozni, mint a szekszárdi selyemfonodába szállítani. A közzétett felhívásra hatszáz munkásnő, asszony és leány válaszolt pozitívan, a képviselő-testület pedig megszavazta, hogy támogatja az üzem felépítését.

Gécs Béla elmondta, Békéscsaba a cél érdekében építési telkeket jelölt ki a Békési út külső részén. Felgyorsítva a menetet, a miniszter a gyár építésére árajánlati hirdetményeket tett közzé. A huszonnégy pályázó ajánlatát tartalmazó borítékokat április 19-én Gyulán bontották fel nagyszámú érdeklődő jelenlétében.

Gécs Béla megmutatta a Békés Megyei Közlönyben felsorolt ajánlattevőket. Kiderült, a pályázók közül tíz budapesti, a többiek vidékiek, azon belül három békéscsabai cég. A selyemfonoda építésére a legolcsóbb ajánlattevő békéscsabai iparosok alkalmi szövetségét bízták meg. Az építkezés 1907 őszén indult.

A selyemfonoda – amely 128 gépével az ország tizenegyedik és egyben legnagyobb gyára lett – 1909. július elejére készült el. Közepén állt az emeletes, óriási ablakokkal ellátott Vöröstéglák épülete.

Kis mosolyra késztető történettel folytatta az elbeszélést Gécs Béla. Történt ugyanis, hogy a gyár aligazgatója egy újságírót vezetett körbe az üzemben, aki a főépület homlokzatánál dicsérte az építményt. Erre az igazgató nevetni kezdett: „Az erkélyek megvannak ugyan uram, de nem lehet rájuk feljutni, mert a mérnök elfelejtette beletervezni a feljárót.” De ahogyan képünk is mutatja, a feljárót hamarosan a helyére építették, és látványos dísze lett a monumentális épületnek, ahol rendre csoportos fényképek készültek.

A nagy háború éveiben a selyemfonoda nehéz korszaka következett, és csak 1916-ig működhetett eredeti célkitűzésében – idézte a további történéseket Gécs Béla. Az épületben hadikórház kapott helyet, majd a bevonuló román királyi csapatok leszerelték a gyár berendezését és Romániába szállították, ahonnan később, használhatatlanul, rozsdás állapotban került vissza és már nem segített az újbóli elindításban. A gyár két évig üresen állt. A selyemfonoda működése alig több mint egy évtized után véget ért, azonban a selyemhernyó tenyésztése változatlanul folytatódott, még elbeszélőnk, Gécs Béla gyermekkorában, sőt, az 1940-es évek után is. A gubóbeváltó pedig továbbra is ellátta feladatát.

Boszorkányos szerkezetű gépekkel dolgoztak

Gécs Béla elmondta, a gyár háromszáz munkásnővel kezdte meg működését, selyemfonalat állított elő. A napi munkabér 1 korona 80 fillér volt. Ezen kívül, aki hiányzás nélkül 15 napig dolgozott, az 20 fillér pótlékban részesült. Aki pedig egy egész éven át bejárt, jutalmul háromhavi fizetést kapott.

A főépület emeleti helyiségében volt a munkaterem, ahol 128, Olaszországból hozatott gép mellett dolgoztak a munkások. Minden gép három részből állt: egy főzőgép, amelyen ártalmatlanították a selyemhernyót. Ennek folyton mozgó gyökérseprűje a gőzön főzött és már előzetesen elfojtott gubókon megtalálta a főselyemszálat, mely által az egészet le lehetett gombolyítani.

Majd a megfőtt gubókat áttették a fonógépbe, ahol egy készülék öt, alig látható selyemszálat egy vastagabbá font össze. Ezt átvezették az orsókra, mely matringokká csomózta. A főzőgép és a fonó egy-egy lányt foglalkoztatott, míg az orsóknál egy fő három-négy orsót is el tudott látni.