Nem hisz a szerencsében az Áll az alku békéscsabai nyertese

Noha a táskanyitogatós műsor lényege éppen az, hogy a játékosok nem tudják mekkora összeg lapul a bőröndben és ezáltal Fortuna istennő kegyeinek vannak kitéve, Burány Árpád mégsem a szerencsének tudja be nyereményét. A Délvidékről származó, de immár tíz éve Békéscsabán élő fiatalember a civil életben zumbát oktat és új „szerelmének” a videoblogolásnak él. A nyertest a műsor során szerzett tapasztalatokról és élményekről kérdeztük.

Horváth Dóra

– Mi motivált arra, hogy részt vegyél először a válogatón, majd pedig a játékban?

– Tinédzser koromtól ébredezik bennem a regényírás iránti vágy és úgy gondoltam, hogy ez egy kiváló alkalom arra, hogy új és érdekes emberekkel ismerkedjek meg. Jelenleg egy regényíró kurzusra járok, hogy kitanuljam ezt a szakmát és gyűjtöm az anyagot a jövőbeli munkámhoz. Fontosnak érezem, hogy minél érdekesebb karaktereket tudjak majd írni és hogy értéket tudjak majd közvetíteni olvasható és szórakoztató módon.

Természetesen mindezek mellett a nyeremény is motivált. A családom jelenleg is a Délvidéken él és támogatnám őket, ha úgy döntenének, hogy ők is átköltöznek.

– Hogy zajlott a forgatás?

– Tizenkét részben szerepeltem plusz egyben a közönség soraiban szurkolhattam. A felvételek egy hét alatt lementek és ez idő alatt gyakorlatilag az egész napot együtt töltöttük a játékosokkal és a stábbal. Szinte csak aludni jártunk haza. Elég intenzív együttlét volt ez, megismerhettük a többi játékost annyira, hogy már majdnem annyit tudunk a másikról, mint a legjobb barát. Ezen kívül a forgatás előtt tréningek keretében ültünk össze ismerkedni.

– Mennyire igaz amit nézőként a játékban láthatunk, tényleg ilyen barátság alakul ki a játékosok között?

– Nekem az első nap ugyanez volt a kérdésem, hogy amit látok a tévében az mennyire kamu. Abszolút nem az. A legszebb dolog ebben a játékban, hogy annyira őszintén tudsz örülni a másik sikerének. Egyébként ahhoz, hogy ilyen baráti és oldott hangulat tudjon megteremtődni nagy szükség van Gundel Takács Gábor műsorvezetőre és Bányai Gábor producerre. Az ő hozzáállásuk olyan biztonságot ad a játék során, hogy ki tudsz tárulkozni.

– Mennyire izgultál a műsor alatt?

– A legelső megjelenésnél még izgultam. Utána teljes volt számomra a feloldódás és izgulás csak az éppen kint ülő játékos miatt volt. Akármennyire is egy könnyed játéknak tűnik, végig állni kellett. 6-8 órákat álltunk és izgultunk a másikért.

– Mennyire érzed magad szerencsésnek?

– Nem hiszek a szerencsében. Abban hiszek, hogy nincs véletlen és minden ember a maga sorsának kovácsa. Van egy erős hitem és ez nem egy szűklátókörű vallás, hanem inkább abban érhető tetten, hogy ha pozitívan állok az emberekhez és bizonyos történésekhez, akkor annak meglesz az érzelmi vagy anyagi haszna. A szerencse szerintem nem létezik.

– Volt-e valamilyen szisztémád a táskák kinyitására?

– Én egy eléggé pozitív és spirituális felfogású ember vagyok. A játék során sokszor nagyon erősen éreztem az elhunyt nagyapám jelenlétét. Nem volt semmilyen taktikám, őt kértem, hogy segítsen. Amikor ez elhangzott a műsorban, onnantól kezdve szinte csak kis táskákat nyitottam. Noha tovább mentem egy viszonylag nagyobb összegű 4,1 milliós ajánlat ellenére, tisztán hallottam ahogy azt sugalmazza nekem, hogy álljak meg. De nem álltam meg, mert nem volt meg a katarzis. Azt megélni, hogy a végén ez a félig meddig idegen társaság majdnem elsírja magát mert egyre kisebb ajánlatokat kapok, az volt számomra a katarzis.

Végül a 2,5 milliós nyereménnyel is nagyon boldogan jöttem el, hiszen ez egy gyönyörű szép összeg. Ha e mellé az összeg mellé odateszem a katarzist, az sokkal többet jelent számomra, mint az 50 millió katarzis nélkül. A pénz az csak pénz, de az az élmény, amelyből egy életen át tudok táplálkozni pénzzel nem mérhető.