Nyolc évtizede meríti meg hálóját a tarhosi Molnár István

Bár az előrejelzések kellemes, akár 12 fokos időt is jósoltak hétfőre, ennek a hét első napjának reggelén még nyoma sem volt. Fázósan húztuk össze magunkat a metsző szélben, miközben házigazdánk már a napi halászatra­ készült. Mint nyolcvan éve oly gyakran.

– Még egészen kisgyerek voltam, talán hat-hét éves, amikor először találkoztam a halászattal – ecsetelte.­ – Azután­ már én is kijártam a közeli Gyepeséri-csatornához, majd a Körösökhöz is. Akkoriban persze minden egészen más volt, hiszen pontyot, compót, süllőt és csukát lehetett szép számmal fogni. Az elmúlt évtizedek természetszennyeződései azonban alaposan csökkentették a halak számát, és a csatornákban sincs mindig elegendő víz.

A férfinak – aki jócskán letagadhatna a korából – egyáltalán nem volt könnyű élete. Édesapjuk a második világháborúban meghalt a Don-kanyarban, így a három testvér és édesanyjuk egyedül maradt. István már 12 évesen dolgozott a földeken, majd 16 esztendősen a MÁV pályafenntartási részlegén helyezkedett el, óriási távolságokat gyalogolva­ végezte a kőkemény fizikai munkát. Tizenkilenc évesen bevitték katonának Kiskunhalasra, ahonnan először kilenc hónap elteltével látogathatott haza.

A hároméves katonai szolgálat után előbb a vizesfási állami gazdaságnál, majd 1961-ben a tanácsnál helyezkedett el technikai dolgozó­ként. Közben amolyan agrármegbízottként intézte a ­faluban a háztáji sertéstartás dolgait, és segítette a földművelést is. Mindennap hajnali­ fél négykor kelt, hogy még munka előtt ezekkel is legyen ideje foglalkozni. Ezt követően a tsz-hez került, ahol a tehenek fejésében dolgozott, majd az állatokat felügyelte. Innen ment nyugdíjba 1990-ben. Még 1958-ban házasodott össze élete párjával, Annával. A lányt először másnak szánták, ám meggyőzte őt a férfi munkabírása, kitartása, személyisége, ő pedig a családjával tette ugyanezt. Házas­ságukból két gyermekük ­született. Az életét a munka és a család mellett végigkísérte legnagyobb szenvedélye, a halászat.

– Amikor csak volt időm, kimentem a folyók, a vizek mellé­ – magyarázta. – A természet közelsége mindig megnyugtat, mindig nagyon sokat forogtam emberek között, így talán szükségem is volt rá, hogy kicsit elvonuljak a világ elől. Persze előfordult, hogy a munkám miatt kevesebb időm jutott erre a hobbira, de amióta nyugdíjas vagyok, igyekszem menni, amikor csak ­lehet.

Így tette ezt az elmúlt napokban és tegnap is, amikor jó barátjával, Balog István­nal közösen vágtak neki a Tarhos–­Békés távolságnak, hogy a Kettős–Körösön merítsék meg hálóikat. István elárulta, hogy még ugyanazokat az eszközöket használja ma is, mint évtizedekkel ezelőtt. 

– Mostanában nem ­fogok annyi halat, mint korábban, bár nagyon szeretem a ­húsából készült ételeket – tette hozzá. – Ennek ellenére nem hiszem, hogy abba tudnám hagyni. Hiányozna.

Fotók: Imre György