A hét embere: a Bárka-díjas Banner Zoltán

— Tanár Úr azt kérte, délelőtt találkozzunk, mert akkor szokott dolgozni. Ilyen szigorú magához?
— Korántsem annyira, mint rég. Ha fáradtan ébredek, akkor egy órácskát halogatom az írást. Ennyit csak megengedhetek magamnak?

— Meg azt is, hogy szertartásosan pipázva lásson munkához. A versírásnak is megvan az ideje?
 — Annak nem ideje van, hanem helyzete, régen úgy mondták, ihlet. Az emberben fellobban egy kép, egy gondolat. Áldás, amit minden nap nem kap meg az ember.

— Azt viszont pontosan tudjuk, hogy 13 évesen írta az első versét. Érezte-e akkor, hogy ez több, mint kamaszos fellángolás?
— Akkor még nem. Az iskolában Petőfit tanultuk és azt kaptuk feladatul, hogy írjunk a távolból egy verset valakihez, hasonlót, mint az István öcsémhez. Én édesanyámat pécéztem ki. A magyartanárom, Rónai János bácsi, amikor felolvasta a szerzeményem csak annyit mondott, kis Petőfi! Bár a dicséret jólesett, a versírásra csak 15 évesen lett erős bennem az elhatározás. Mint költőnek 1949—51 között volt a csúcskorszakom, ám a szocialista realizmus éveiben sokáig nem mutathattam meg magam.

— Művészettörténészként sok alkotást elemzett, de elemezték Önt is. Sose mondta, hogy gondolta a fene?
— Bizony volt ilyen. Ám ennél jobban fájt az elhallgatás.

— A ma embere mennyire fogékony a szépre?
— Ez engem is foglalkoztat, annyira, hogy mostanában a szellem és az érték válságáról írom a verseimet. A közönség művészettől és irodalomtól való távolodása hatalmas igényességre sarkall. Amit leírok, az legyen veretes, igaz. Nem érdemes mást írni, ha már úgysem olvassák el.

— Kisebbségi sorban is dacolt a nehezével, a következményeit a gyermekei is viselték. Sose lázadtak ellene?
— Soha egy szóval sem — hogy szülőtiszteletből-e, vagy mert egyszerűen olyan anyagból vannak, nem tudom. Igaz, meghoztam értük a legnagyobb áldozatot, az érdekükben vállaltam 1988-ban Kolozsvárról az áttelepülést. És nem csak nekem, hanem a feleségemnek is újra kellett kezdeni. Ezt a gyerekek tudják és méltányolják. Ha maradunk, Zsófi lányom soha nem lett volna zongoratanárnő és Géza fiam se szerkesztő.

— Szenvedélyesen szereti a zenét. Mostanság milyen muzsika illenék a hangulatához?
— Talán Beethoven vagy Bartók, olyan zene, amely harmóniával tölt el. Én a boldogságot annak köszönhetem, hogy a szépet és a jót rengeteg csatornán veszem.  Boldoggá tesz az írás, a két unokám és az, hogy a családomból mindenki azzal foglalkozik, amit szeret. Az elmúlt egy évben különösen sok örömöm telt a találkozásokban. Egy sor könyvbemutatón fordultam meg, nem csak itthon, Erdélyben is, és rengeteg emberrel találkoztam, akik régóta számon tartanak. A munkatársi kapcsolataimat is igyekszem mindig vidámra hangolni. Kell, hogy egymásban fenntartsuk a derűt, a fényt és a reményt.

Ötven könyv szerzője. Tíz előadóestet mutatott be, ezek nyomán két bakelit- és két CD-lemez készült. 2004-ben a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjével tüntették ki, tavaly Móra Ferenc-díjat kapott. -->