„Itthon szeretnék szolgálatba állni” – mondja a római katolikus pappá szentelt Aleksza János

– Mennyiben volt meghatározó az ön életében a családi háttere?
– Vallásos, templomba járó család vagyunk. Édesapám épületbádogos, édesanyám takarítónő, és van egy húgom, aki jelenleg Szegeden tanítónak tanul. Gyakran jártunk együtt a családdal a szentmisére. Amikor negyedikes lettem, a szüleim Békéscsabára, a Savio Szent Domonkos Katolikus Általános Iskolába írattak be, mert úgy érezték, hogy az egyházi iskola védőhálót ad majd a számomra, és a továbbtanuláshoz is kinyitja a lehetőségeket. Innen a szegedi piaristákhoz kerültem, onnan a szegedi szemináriumba. Mondhatom, hogy mindeddig egyenes volt a pályám.

– Már a középiskolás évei alatt megfogalmazódott önben a papi hivatás választása?
– Még korábban... Amikor hatodik osztályos voltam, az egyik történelemórán a tanárom elmondta II. János Pál pápa élettörténetét, mesélt a szolgálatáról, arról, hogyan szólt az emberekhez és milyen személyiség volt. Egészen a hatása alá kerültem, példaképemként kezdtem rá gondolni. Amikor 2011-ben XVI. Benedek pápa boldoggá avatta, akkor Isten kegyelméből édesapámmal és Szigeti Antal atyával együtt elzarándokolhattam Rómába, és jelen lehettem ezen az ünnepi szentmisén. Hazatérve lelkesen meséltem iskolatársaimnak az élményeimről, amikor egy diáklány megkérdezte tőlem, hogy akkor én is pap leszek-e. Ekkor fogalmazódott meg bennem először a papságomnak a gondolata. 

– Szülei támogatták az elképzelését?
– A szüleimnek csak az érettségi évében jelentettem be a szándékomat. Mivel a szegedi piarista gimnáziumba jártam, édesapám már sejtette, hogy ez lesz az utam, bár időközben felmerültek más elképzelések is. Szerelembe estem, és egy darabig a hittan-történelemtanári pálya tűnt számomra vonzónak, de eközben is erősen éreztem, hogy Jézus a papi szolgálatra hív el, és én erre a hívásra igent akarok mondani. A piaristáknál eltöltött évek alatt egy nagyon jó közösség tagja lehetettem. A tanárok, a piarista atyák és a barátok hatására személyessé vált a hitem. Ez már nem csupán a családból átörökölt hit volt, hanem személyes kapcsolat Jézus Krisztussal. Szóval elé álltam a szüleimnek és elmondtam, hogy a papi hivatásban látom a jövőmet. Békességre törekvő családként és a szeretetükből fakadóan a tanulmányaim idején mindvégig mögöttem álltak, és úgy érzem, nagyon büszkék voltam rám július elsején.

– Hogyan emlékszik vissza a pappá szentelésére?
– Reggel még izgultam és nagy várakozás volt bennem. Aztán ahogy érkeztek a vendégek, a rokonok, ismerősök, a hívek a békéscsabai egyházközségből és az egyházmegyéből sok helyről, izgalom lett úrrá rajtam. Aztán egyszer csak elmúlt az izgatottság és az az érzés kerített a hatalmába, hogy megérkeztem. Isten akaratából vagyok itt, és történik meg az, amire vágytam. A pappá szentelés után dr. Kiss-Rigó László püspök úrral együtt mutattuk be a szentmisét.

– Hol töltötte a diakónusi évét és hol folytatja a szolgálatát?
– Orosházán, a Jézus Szíve Templomban, Iványi László atya mellett voltam diakónus az elmúlt évben. Sok gyermeket kereszteltem meg, volt olyan jegyespár, akit én eskettem. Ugyanakkor temetéseket is végeznem kellett. Illetve tapasztalatokat gyűjtöttem hitoktatóként egyházi és állami iskolában egyaránt. A püspök úr döntése nyomán augusztus elsejével a Szeged-Csanád megyei Kistelekre kerültem káplánként, és az ottani plébános mellett fogok szolgálni. 

– Milyen szolgálati terület iránt érez különös elhívást?
– A fiatalok felé való szolgálat különösen érdekel. De a lelkipásztorkodás minden területe: a gyóntatás, a lelki vezetés, a családokkal való foglalkozás szintén közel áll hozzám. Van még egy terület, ami szerintem nem kap elég hangsúlyt a mindennapokban, mégpedig a munkatársakkal való foglalkozás. A hitoktatók, irodisták, kántorok éppúgy szolgálatot végeznek, és igen fontos részei az egyháznak, de az ő lelki gondozásuk nincs a figyelem fókuszában. Én szeretnék velük is törődni.

– Tervez-e további tanulmányokat, esetleg külföldi missziót?
– Nem tervezek e percben további tanulmányokat és a külföldi misszió sem vonzó a számomra. Azon a véleményen vagyok, hogy ha mindenki elmegy, akkor nem lesz, aki itt maradjon, pedig Magyarországnak és konkrétabban a Szeged-Csanádi Egyházmegyének szüksége van papokra, így én itt szeretnék szolgálni.

– Milyen jelmondattal indul szolgálatba?
– Szokás nálunk, hogy a pappá szenteléskor jelmondatot választunk magunknak. Én azt választottam János evangéliumából, hogy „Aki nekem szolgál, kövessen engem, és ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám is.” Jézus ezen szavai számomra azt a bátorító üzenetet hordozzák, hogy bármilyen területen vagyok is, bármerre vezet majd a papi utam, őmellette leszek, ő lesz az én biztonságom.

– Van-e olyan személy, akinek sokat köszönhet eddig életében?
– Nagyon feltekintek Szigeti Antal atyára, a békéscsabai plébános úrra, ki bár nyolcvanéves és 57 éve szolgál, mégis ugyanazzal a hűséggel és hittel emeli fel a szentmisén a szentostyát, Jézus testét, mint a kezdetekkor. Ő egy igazi pásztor, a lelkek pásztora. 

– Szigeti Antal atyát említette, a békéscsabai Páduai Szent Antal Plébánia plébánosát. Éppen ebben a közösségben, a belvárosi katolikus templomban tartotta első szentmiséjét július 2-án. Hogyan emlékszik erre vissza?
– Igen emlékezetes alkalom volt a hívekkel teli templomban, társszékesegyházban bemutatni az első szentmisémet. Igazán mély nyugalom volt bennem. Hazaérkeztem. Gyönyörűen énekelt a kórus, ministránsok is szép számmal szolgáltak. Szokás, hogy ilyenkor egy másik plébánost kérünk fel prédikációra. Én Kiss Imre szarvasi plébános urat kértem fel, aki összefoglalta a hivatásunk lényegét. Azt mondta, hogy a papság ajándék és titok. Ajándék, hiszen mások felé szolgálhatok és titok, amit nap mint nap fel kell hogy fedezzek. Nagyon jó érzés volt a szentáldozáskor felmutatni a szentostyát, mint Jézus testét, és végül újmisés áldást adtam a szüleimre, Antal atyára és a jelenlévő hívekre.