2023.05.07. 14:28
Minden könyvnél új nótára gyújt a Márai-díjas Sarusi Mihály
Márai Sándor-díjban részesült Sarusi Mihály író, költő, a rangos elismerést március 15-ike alkalmából adták át. A magát Dunántúlon élő alföldinek valló íróval a díjról és munkásságáról beszélgettünk.
Sarusi Mihálynak Vitályos Eszter államtitkár adta át a rangos elismerést.
Fotó: Bruzák Noémi/MTI
– Kiemelkedő írói tevékenysége elismeréseként Márai Sándor-díjban részesült a közelmúltban. Mit jelent Önnek ez az elismerés?
– Tudomásom szerint harmadszori jelölésre nyertem el idén március 15-re a Márai-díjat. 2014-ben a Magyar Művészeti Akadémia, 2019-ben szülővárosom polgármestere jelölt, mígnem most harmadjára – kíváncsi lennék rá, kinek a kezdeményezésére – meg is kaptam. Amúgy a művelt – vagy csak egyszerűen nagyzoló ‒ nyugaton már a jelölést is komoly elismerésnek tekintik, úgyannyira, hogy rendre hivatkoznak rá, például hogy „X. Y-t kétszer jelölték Oscarra…” Ilyen alapon nekem igen hosszúra nyúlna a díjaim és díj-jelöltségeim fölsorolása. Mindenesetre örülök mindegyiknek, a Márainak is, mert valamennyi könnyebbé teszi az ember pályáját, segít eltakarítani a műveim megjelenését és elismerését akadályozó gátakat, sorompókat, miegyéb akadályokat. Ezért – tetszik, nem tetszik – elég fontosak. Miközben nem a díj teszi az embert! Hanem az, amit letett az asztalra. Az a vagy hatvan könyv, amelyet eddig megjelentethettem, és az a még remélt néhány, amelyen dolgozom. Ám azoknak el is kell jutniuk az olvasóhoz. Ebben segíthet a Márai-díj is.
– Kérem, mutassa be alkotói stílusát! Milyen témák érdeklik a leginkább és hogyan változott a művészete az idők során?
– Az alkotói mód, nálam? Elég változatos. Annyiféle, ahányszor nekiveselkedem. Az adott tárgyhoz – és az adott pillanathoz, életkoromhoz, írói pályám adott szakaszához igazodva hol realista, hol népi avantgard, hol expresszionista, hol szürrealista, vagy éppen dokumentarista, netán szatírába hajló… Amivel meg is zavarom az olvasót és a műítészt, mert miután (úgymond) „megtaláltam a stílusomat”, saját hangomat, következő alkalommal egész másként nyúlok a történethez, más hangot ütök meg. Ahány Sarusi-könyv, annyiszor mutatok valami mást. Hogy miért? Nem szeretem, nem tudom, nem is akarom utánozni magam. Mert a legtöbb íróra ennek az ellenkezője jellemző: a megtalált stílus végigköveti a pályáját. Hogy úgy mondjam, minden könyvnél „új nótára gyújtok”. Áchimról, a csabai parasztkirályról, a parasztszocializmus elszánt harcosáról – tán érthető, hogy ‒ más modorban írok, mint például a délvidéki Szerémségben élet-halál harcot folytató magyar huszita Szentírás-fordító papokról és híveikről… Azokról, akik valamiért megragadtak. Csak olyanokról, olyasmiről vagyok képes valamennyire is izgalmas dolgot összehozni, aki, ami meggyőz igazságával. Hogy persze idővel egyszerűsödjön, tisztuljon sok minden. Bár a bőrömből aligha tudok kibújni. Így aztán persze, hogy „más a hangom”, amikor a balatoni szőlősgazdák pincéje mélyén hallott történeteket adom tovább, mint amikor a kőkemény csanádi parasztvilágot igyekszem megeleveníteni. Mi mást tehetnék.
– Mit gondol, mennyiben változott meg az emberek hozzáállása az irodalomhoz, mennyire nyitottak akár a fiatalok?
– Hogy kevesebb ember mozog a könyvesboltokban, mindenki látja. Ugyanezt a könyvtárakról nem állíthatjuk, mert amit magam is tapasztalok: míg a budai várban (az átalakítás és a nehezebb megközelíthetőség miatt), az Országos Széchényi Könyvtárban érezhetően csökkent a látogatottság, a főváros szívében, egyetemek közelségében lévő Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár rendre dugig egyetemista fiúkkal és lányokkal. Azaz a környezettől, a látogatók körétől függ, hol milyen az olvasottság, a könyv- és könyvtárhasználat. Száz évvel ezelőtt is pár száz példányban jelentek meg a legtekintélyesebb folyóiratok, a szerzők java akkor is könyvei eladhatatlanságáról panaszkodott. Az értékes – pláne az új, az eddigiektől valamennyire eltérő, szokatlan ‒ irodalomnak mindig meg kellett küzdenie az elismerésért, a legifjabb olvasók, a fiatalok bizalmáért is. Miközben mindig is jellemző volt a talmi, hogy ne mondjam a ponyva, a minél könnyebb olvasmány százszor nagyobb forgalma. Lehet, hogy elfogultság, de mit látok a családomnál? Három unokám közül kettő falja a könyveket, a harmadik pedig két és fél évesen (érthetően!) a gyerekkönyvek lapozásánál tart. Eszerint, itthon legalábbis, nem állunk olyan rosszul, sőt! Azaz a környezet a döntő? Én anyámtól örököltem az olvasás szeretetét, unokáim is ezt tanulják és – remélhetőleg – folytatják. Olvasni számítógépen is lehet; legföljebb fárasztóbb, mint könyvet kézbe venni, s kényelmesen elhelyezkedve belemerülni a benne rejlő (ha jól válogatsz, csodálatos) világba.
– Hogyan tekint vissza eddigi munkásságára?
– Csabai gyerekként, fodrászlegényként költőnek készültem, hogy végül íróvá váljak. Ehhez – gondolom ‒ nem az újságírás segített, hanem talán az igazságkeresés, a világ fölfedezésének a vágya, és hogy fölmutassam fajtám tenger küszködését, boldogulni igyekvését, életkedvét, élni akarását. „Már félúton” egy csabai hölgyismerősöm azt mondta, Miska, neked sikerült. Ami, attól függ, merről nézzük. Amit meg akartam írni, zömmel megszületett – pár kimaradt, ezek valamelyik ifjabb pályatársamra várnak, és „előre örülök”, ha regénybe varázsolja, ami számomra álom maradt.
– Mit lehet tudni a jelenlegi munkásságáról, min dolgozik most?
– Van még jó néhány majdnem, vagy félig kész munkám, ezeknek igyekszem a végére járni. Lassan befejezem Végig Corvinkán című csabai utcarajzom záró, harmadik kötetét Házról házra a Corvinka címmel (a második most jelent meg Végenincs Corvinka címmel) – e három kis kötet egybeszerkesztve komoly könyvet ígér. A megjelenését vagy megérem, vagy nem. Kis híján kész a Parasztra Paraszt című családtörténetem, készül a 4 kötetes, Lönni vagy nem lönni című kisiratosi falurajz végső változata. Összeállítottam legsikerültebbnek érzett tanulmányaim válogatását Mindhalálig Zaránd címmel, és tervezem folytatni a 7 kötetes Vagabundkorzó írásainak tájakra bontását ‒ a tengerentúli és az etelközi kötet már megjelent, készül az európai, a dunántúli, a felföldi, az erdélyi, az alföldi és a délvidéki csavargásaimról, zarándokutaimról született írások válogatása. 80-nak haladva mindez nem kis vállalás; lesz, ami lesz, amennyit a Jóisten megenged. Mindezért csak hálás lehetek a sorsnak.
– Mivel tölti a szabadidejét, mi az, ami kikapcsolja?
– A természet, a víz, a jó társaság, no meg a világjárás pihentet a legjobban. „Szabadidő”? – amíg nyugdíjba nem küldtek, ilyen alig volt, a hírügynöki és az írói munka mellett az a kicsi, ami a 24 órából maradt, a családé lehetett. Nyugdíjas újságíróként, aktív íróként már több időm marad a pihenésre.
– Mennyiben érzi magát csabai írónak?
– Azt szoktam mondani: erdélyi gyökerű, Dunántúlon élő alföldi vagyok. Azaz több helyen is otthon érzem magam. Így hozták a körülményeim. Három „kistáj”-on vagyok igazán otthon: Csabán (ahol születtem, fölnőttem, életem több mint felét töltöttem) s a környékén (Újkígyóssal, édesanyám szülőfalujával és Gyulával, Csaba testvérvárosával), Kisiratoson (apám szülőfalujával, ahol a fél falu rokon, és a környékével, Mácsával, Kürtössel, Araddal), meg Almádiban (Veszprémmel, Alsóörssel, Fűzfővel, Füreddel). Hogy álmomban – mégis – többnyire Csaba jöjjön elő. A Corvin utca, a Körös, a Pázsit, a MÁV-pálya, a Körgát, a Kiserdő, a Zsilip… Meg persze a család, a szomszédok, a barátok. Így aztán nyugodt szívvel állíthatom, hogy csabai író vagyok. Az voltam debreceni főiskolásként, veszprémi és székesfehérvári újságíróként, pesti honvédként és matrózként is. Mást ne mondjak, ezt igazolja például A csabai Szajnán, A kaporszakállú nádvágó, az Álompuszta, az Írni, Csabán, a Pázsit, vagy épp a születő Végig a Corvinkán című könyvem.
Minden este sétál a feleségével
Mint Sarusi Mihály mondja, szabadidős lehetőségeit az utóbbi években erősen korlátozta a járvány, a pénzromlás, az életkora miatt pedig hogy már nehezebben kel útra. Kiemelte, egy életen át az utazás volt számára a legtöbbet ígérő kikapcsolódás. És mivel az uszodákban is takarékoskodnak, sajnos a rendszeres úszás is elmaradt az utóbbi időben. A legutóbbi színházlátogatása alkalmával – nem Békéscsabán ‒ az emberek nagykabátban ültek be, nehogy megfázzanak. Mindamellett számára ma is felüdülés a mindennapi elmerülés születőben lévő írásaiban, a munkában, ami, ha nem is pihenteti, de nem is fárasztja. Felüdülés továbbá a minden esti séta a feleségével.