Tanárnak készült, műsorvezető lett

– Az egész ország ismeri az arcát, de amikor hazaérkezik Szarvasra akkor ugyanaz az Éva tud lenni, mint mielőtt híres lett?
– Számomra soha nem volt fontos az ismertség, most sem veszem ezt figyelembe. Tulajdonképpen azt se nagyon tudom felidézni mikor volt az a pont, amikor észrevettem, hogy elkezdenek felismerni az emberek az utcán. Ez valószínűleg azért van, mert soha nem foglalkoztam vele. Én ugyanaz az a lány vagyok, aki elindultam Szarvasról.

– Nem is vágyott a képernyőre?
– Nem igazán szerepelt a gyerekkori álmaim között, én mindig is tanár szerettem volna lenni. Ezért is jelentkeztem tanárképző főiskolára. De a médiával már Szarvason sikerült megismerkednem. Érettségire készültünk éppen, amikor a helyi rádió elindult Szarvason. Mivel én a szentesi Horváth Mihály Gimnáziumba jártam, volt némi affinitásom a művészi, kreatív dolgok felé. Az utolsó évben viszont már nem voltam kollégista, hanem bejártam Szentesre mindennap, így könnyedén el tudtam vállalni a Szarvasi Rádiónál a műsorvezetői pozíciót. Egy barátnőmmel együtt jelentkeztünk a feladatra és mindketten rettentően élveztük a kihívást. Tulajdonképpen legelőször ekkor hasított belém a tudat, hogy én ezt a dolgot mennyire élvezem és jó lenne ezzel foglalkozni.

– És ezért elindult Budapestre?
– Nem egészen. Annyit tudtam, hogy még mielőtt belevágnék a főiskolába szeretnék valami mást is csinálni, de fogalmam nem volt, hogy mi is lehetne az. És akkor édesanyám látta a televízióban a Komlósi Oktatási Stúdió felhívását, ahova olyan diákok jelentkezését várták, akiket érdekel a rádiózás, televíziózás. Ő hívta fel erre a figyelmemet, közösen utánajártunk annak, hogy mi is ez és akkor eldöntöttük, hogy mielőtt belevágnék a főiskolai tanulmányaiba, kipróbálom magam a KOS-ban.

– Megtetszett?
– Igen, nagyon. Tulajdonképpen erőfeszítés nélkül sikerült jó eredményeket elérnem. Mivel Szentesen drámatagozatra jártam, ahol egyébként is viszonylag gyakran kellett improvizálni a KOS-ban egy-egy ilyen feladat nekem már nem okozott nehézséget. Nagyon élveztem a műhelyeket, hogy végre egy olyan iskolában tanulhattam, ahol nem csupán elméletet oktattak, hanem nagy hangsúlyt helyeztek a gyakorlatra. Arról nem is beszélve, hogy fantasztikus tanári gárdától tanulhattunk. Félév végére ösztöndíjas lettem, ami igen csak meghozta a kedvem az egészhez.

– Sikerült is bejutnia a tévéhez.
– Ebből az iskolából nagyon sokaknak sikerült, legalábbis aki komolyan gondolta annak igen. Akkoriban indult ugyanis a Junior Híradó az MTV-n, ahol én is kipróbálhattam magam riporterként.  Igazán élveztem a feladatot. Igazi kihívás volt, amikor reggel megkaptam egy témát, majd volt pár órám arra, hogy mindent, amit csak lehet kiderítsek azzal kapcsolatban, hogy este már másfél percben ezt össze is foglaljam a nézőknek. Sokban hasonlított ez a tanításhoz, talán ezért is szerettem ezt annyira.

– Műsorvezetőként is alkalmazza az ott tanultakat?
– Mindenképp, sőt számomra műsorvezetőként is a legfontosabb, hogy a kérdéseim által a nézők olyan dolgokat tudhassanak meg, amivel tágíthatom a tudásukat. Például a Család-barát magazinban nagyon szeretem azokat az interjúkat, témákat, amelyekben megtalálom ezt a pedagógia szegmenst, amivel át lehet adni valamit. És ilyen szempontból pedig teljesen mindegy, hogy képernyőn vagyok-e vagy sem. A sors alakította így, hogy képernyőn szerepeljek. De azt gondolom, hogy ha kapnék egy olyan rádiós ajánlatot akkor akár el is csábulnék.

– Ha nem a képernyőn láthatjuk, akkor azért szívesen látogat haza, Szarvasra is?
– Szarvasi vagyok és mindig az is fogok maradni. Teljesen mindegy, hogy merre sodor az élet, az a város mindig a szívem csücske lesz. Érdekes, mert amikor felköltöztem Budapestre biztos voltam abban, hogy ez a hatalmas nyüzsgés számomra csak átmeneti állapot. Akkor persze még nem tudtam, hogy ezt miként valósíthatom majd meg, de sikerült. Valóban átmeneti állapot volt Budapest. Bár a munka odaköt, de Szentendrén sikerült megtalálni azt a nyugalmat, amit Szarvason mindig is éreztem. Persze a kettő nem ugyanaz. Éppen ezért is szeretünk hazajárni, nem csak én, hanem az egész családom. Bár azt hiszem, a férjem azt már nem tudná elképzelni, hogy ott is éljünk – én bármikor szívesen hazamennék – Salvónak talán túl kicsi, de amikor csak lehet, oda járunk kikapcsolódni is. Szívesen fedezzük fel az újdonságokat, az arborétumba például minden évben ellátogatunk. A Mini Magyarországot nemrégiben tekintettük meg a családdal és teljesen lenyűgözött minket. A Körös pedig mindannyiunk számára nagy szerelem, a nagyobbik fiam például itt tanult meg úszni is. Persze nem a Körösben, hanem a helyi uszodában. De nyaranta szívesen vagyunk a vízparton.

– Barátok vagy a család is köti a szülővárosához?
– Az édesanyám és a nagymamám él ott, hozzájuk szoktunk látogatóba jönni. A barátaimat illetően pedig rendkívül szerencsés vagyok, nekem ugyanis három csoportból tevődik össze ez a társaság. Egyrészről felnőtt korban is sikerült barátságokat kötnöm, így vannak a felnőtt barátaim. Aztán a főiskolai évek alatt megismert emberekkel is szorosan tartjuk a kapcsolatot és természetesen vannak a szarvasiak. Ők azok, akikkel a gyerekkorom óta ismerjük egymást. Mindent tudunk a másikról és soha nem kell elmagyaráznunk egymásnak semmit, hiszen ha említünk egy nevet vagy emléket a múltból mindenki tudja miről is van szó. Azt hiszem az ilyen barátságok megfizethetetlenek.

– Ma már nem találja túl kicsinek a várost?
– Én kifejezetten szeretem Szarvasban azt, hogy amikor hazajövök és beülök a helyi cukrászdába kávézni, akkor ott mindig összefutok valakivel. Úgyhogy egyáltalán nem. És amikor csak lehetőségem van rá, támogatom is azokat a kezdeményezéseket, amikor a város nevét öregbítik. Ugyan csupán 15 ezren laknak itt, de mégis az egyik gyöngyszeme az Alföldnek.

– Kapott is díjat nemrégiben...
– Három évvel ezelőtt a kis bronz Szarvas szobor díjat nekem ítélte oda a Szarvasért Alapítvány, ami nagyon jóleső érzés volt. Természetesen kiemelt helyet kapott a nappaliban. Azt hiszem az ilyen elismerések a legfontosabbak.