Egyedi formába önti örömeit és bánatait a kötegyáni szobrász

– A kötegyáni országzászló és a Szentháromság-oszlop után mivel foglalkozik?

– Most csend van, ilyenkor előveszem a korábbi munkáim maradék formáit. A Szentháromság-oszlop kapcsán vannak még teendők, illetve a műhelyemben is el kell takarítanom a romokat, el kell pakolnom a szerszámokat. Minden egyes munka után van egyfajta romeltakarítás, hiszen minden munka különbözik, mindegyik más és más, speciális helyzetet kíván. Más technológiát, problémákat és megoldásokat vet fel egy bronzszobor, ahol önteni kell, mint a kő, ahol magát az anyagot kell megmunkálni. Híján vagyok a műteremnek, amit összeütöttem magamnak, az is megtelt. A következő terv tehát az, hogy legyen egy olyan fedett helyiség, ahol télen is tudok dolgozni. Nyáron nincs gond, és a porral járó munkákat amúgy is célszerű a szabad ég alatt végezni.

– Hogyan került a pályára?

– A szobrászat egy átfogó mesterség, szükség van kézügyességre, de a munka során szellemi feladványok is akadnak. Inspirált, hatott rám barátom, Ungvári Mihály, illetve akkor ment a tévében a Leonardo da Vinciről szóló sorozat, kedvet csináltak az abban látható szobrok, festmények, szerkezetek, találmányok. Nem bántam meg a döntésemet, most sem tudnék jobbat kitalálni, bár akartam én minden lenni, orvos és űrhajós. Nem szeretem magam reklámozni, nem szeretek fényben lenni, nekem pont elég, hogy időről időre kapok munkákat – pontosan ezért is leptek meg a díjak. Szeretem Kötegyánt, és bár nem tudom pontosan megfogalmazni, mi az, ami ide köt, sose akartam elhagyni a falut. De szerintem nem gond, hogy van itt egy szobrász. A sorsszerűségnek vannak olyan részei, amelyek ellen nem kell lázadni. Ezt is ilyennek gondolom.

– Hogyan fogalmazná meg művészi hitvallását?

– Hiszem, hogy mindenki, aki megszületik, próbálja az életét így vagy úgy indokolttá tenni, értelmessé formálni. Okosnak kell lenni, mert nem biztos, hogy a mostani lehetőségen kívül van több is.

Úgy érzem, jól választottam, amikor a művészetek mellett döntöttem.

Tetszik, hogy általa megélhetek minden helyzetet, és azokból táplálkozva újabb és újabb dolgokat valósíthatok meg. Nem csinálok mást, mint hogy örömeimet, bánataimat, játékaimat formába öntöm, ez elégedettséggel tölt el.

– Ha a pénz nem szabna határt, milyen alkotást valósítana meg?

– Nagyon szeretek az emberrel, mint témával foglalkozni. A gyulai művésztelepeken rendre vannak aktmodellek, és lehet tanulmányokat készíteni, amelyek nagyobb méretben akár köztereken is helyet kaphatnának.

Emellett van egy másik, geometrikusabb érdeklődésem is.

Szeretem a gömbszerű, gömbre vetíthető, ismétlődő formákat. Úgy kell ezt elképzelni, mint ahogy az a kaleidoszkópban is látható: a tükröződések révén a végtelenségig ismétlődnek a háromszögek. Ennek a síkbéli motívumnak kerestem meg a térbeli megvalósíthatóságát, és rájöttem, hogy gömbben kell gondolkodni, minden háromszög kapcsolódik egy másik háromszöghöz. Nagyszerű lenne, ha ezt szó szerint gigantikus méretben is kipróbálhatnám, és nemcsak külső látványként, hanem úgy, hogy bele lehet menni. Hol helyezném el? A földre tett gömb hasonlít a naplementéhez, tehát semmiképpen sem városi környezetben, hanem itt, a kötegyáni nagylegelőn.

Jelentős művek fűződnek a nevéhez

– Vannak olyan megrendelők, akik csak ötletet mondanak, és az én dolgom a tartalmat meghatározni. Vannak viszont olyanok is, akik rendkívül határozottak, tisztában vannak azzal, mit akarnak. Olyankor megy a kekeckedés, hogy olyan legyen a mű, amilyenre vágytak – mosolygott, kiemelve, bárhogy is legyen, bőven marad játéktere. Mostani alkotásaira mondták, hogy olyan „szőkesanyisak” lettek. Úgy véli, nem kell saját stílusra törekedni, hiszen az vagy van, vagy nincs.

Szőke Sándor 1987-ben végzett a képzőművészeti főiskola kőszobrász-restaurátor szakán, majd igazi lokálpatriótaként hazatért Kötegyánba. Több jelentős alkotása is fellelhető a faluban, ilyen például a második világháborús emlékmű, a napóra, az Öko-park és a kopjafagyűjtemény egyes részei, a Kossuth-mellszobor.