Hol a gyerek?

De hol vannak a gyerekek? Ez a kérdés sokszor motoszkált bennem, miközben én is az őszi szabadságomat töltöttem a szinte nyáriasan meleg napokon. Gondoltam, ajándék az őszi szünet idején ez másoknak is. Különösen a tanításmentes egy hét élvezőinek, a gyerekeknek. Tisztelet a kivételnek, alábbi megtapasztalásaimmal lehet, egyedül maradok, ha mégis valaki magára ismerne, az csak a véletlen műve... Vagy nem.

Szökőkút, hulló, őszi falevelek, nagymamakorú asszonyok. A látvány idilli volt. Ám egy kicsit árnyalom: a hölgyek kutyáikat ajnározták, közelembe érve is a négylábú kedvenceikről sztoriztak. A környezetükben napfürdőzők megtudták, mekkora élmény a szőrmókokkal való együttlét. Én meg azt kérdeztem magamban: de hol vannak az unokák?

Őszi szünet idején voltak, akik játszótereztek

Teljesen kívülállóként szemlélődtem tovább, a tér másik végében sétálókat nézegettem. Szintén kutyapóráz volt a középkorú és a fiatalabb kezekben is. A város legforgalmasabb pontján azt a megállapítást kellett tennem, hogy a demográfiai adatok bizony itt (is) beigazolódtak: kevés a gyerek. Hol vannak a gyerekek? Bocsánat, egy babakocsit toló pár (a nem reprezentatív megfigyelésem és statisztikázásom idején) elsétált mellettem.

A közeli játszótéren találkoztam néhány családdal, kiderült, ők őszi kirándulásuknak köszönhetően élményeket gyűjtöttek. Ó, de jó! Végre! Szaladgáló kicsik és nagyobbak öröme megtöltötte a helyet, a szívemet. De hol van a többi gyerek?

Otthon, kütyünyomkodós őszi szünetüket töltik? Talán igen – megállapításom cáfolataként, egy üdvözlendő példát még láttam. Egy nagyapa két pöttöm unokával az üres sportpályán rúgta a bőrt. És véget is ért az őszi szünet(em).