Kötődéseink

Őrzi mindegyik házi kedvencünk emlékét a fotóalbum, a családi legendárium. Sokan voltak ők, hűséges négylábú barátaink, családtagjaink, akik szebbé, tartalmasabbá, még szerethetőbbé tették életünket. Nálunk az én felcseperedésemtől kezdve volt kutya a háznál. Szuszu, Csibész, Tappancs, Rómeó, Rudika sok éven át ragaszkodott hozzánk. Családunk mindennapjaihoz hozzátartozott a róluk való gondoskodás, a törődés, a sok játék, a közös kaland.

Amíg velünk éltek, addig őrizték a területet, röptében még a galambokat is levadászta egyikük kertünk légterében. Anyukám, a tyúkudvarban végzett vérengzéséért (csupán a vadászösztön, no meg a vére hajtotta) a másik kutyánkat nagyon megszidta. Csibész, a jámbor, alkalmazkodó, kis vörösképű, róka termetű kertvégi korcsunk is hamar belopta magát a szívünkbe, hozzá is ezer emlék fűződik. Ahogy a Lassie filmek hősére megszólalásig hasonlító büszke Rómeónkhoz. Ó, de sokat fésülgettük csillogóan fényes bundáját!

Majd a szép kort megélt útjuk végén az ápolás, a mély fájdalommal teli időszak, amikor már biztossá vált, végleg el kell köszönnünk tőlük. Megtanítottak bennünket a méltó búcsúra, hiányuk feldolgozására is. Nem volt egyszerű...

Ahogy annak a családnak sem, akiktől két éve elszökött, elveszett Boni. A vizsla nyomtalanul eltűnt. Ám a reményt nem adta fel a család. A minap egy kutyás tündérmese bontakozott ki az eb hazatalálása kapcsán. Kellettek hozzá jó emberek, kutyabarátok, és maga Boni, akit a tévút után valami hajtotta. Hazafelé. Szerető gazdáihoz.