Az SZK ezzel megerősítette a kirgiz állambiztonsági szolgálat korábbi bejelentését, miszerint a robbantás gyanúsítottja “valószínűleg” a 22 éves, orosz állampolgárságú Dzsalilov, aki a kirgizisztáni Os városában született, a radikális iszlamista hagyományairól ismert Fergana-völgyben, a helyi üzbég kisebbség tagjaként.

A legfontosabb bűnügyekben nyomozó orosz szövetségi hatóság szerint Dzsalilov, akinek “szétszakadt maradványait” a felrobbantott metrószerelvény harmadik vagonjában megtalálták, genetikai nyomot hagyott a második, fel nem robbant pokolgépet tartalmazó táskán is. Ezért az SZK közleménye szerint a genetikai bizonyítékok és a biztonsági videokamerák felvételei alapján “okkal feltételezhető, hogy a metrókocsiban elkövetett terrorcselekmény mögött ugyanaz az ember áll, aki a Ploscsagy Voszsztanyija állomáson hagyott egy robbanószerkezetet tartalmazó táskát”.

Bűnüldözési forrásokra hivatkozó sajtóértesülések szerint a merénylőnek szélsőséges iszlamista kapcsolatai lehettek. Ezt hivatalosan nem erősítették meg, mint ahogy nem zárták ki annak lehetőségét sem, hogy a robbantás ihletője az Iszlám Állam (IÁ) terrorszervezet lehet, amely még nem követett el támadást jelentős orosz nagyváros ellen. Igaz, az IÁ 2015-ben a Sínai-félsziget fölött felrobbantott egy Szentpétervárra tartó orosz utasszállító gépet, 224 emberrel a fedélzetén.

A merénylet elkövetését eddig senki sem vállalta magára. Szerge Lavrov orosz külügyminiszter kedden cinikusnak és aljasnak nevezte azt az állítást, miszerint a szentpétervári metró elleni támadás bosszú volt Oroszország szíriai szerepvállalásáért.

A médiában megjelent tudósítások szerint a gyanúsított rokonai mecsetbe járó muszlimként ismerték Dzsalilovot, aki azonban nem volt fanatikus. Dzsalilov VKontakte-oldala (a VKontakte a Facebook orosz megfelelője) vahabita tanokhoz vezető linkeket tartalmaz, de dzsihadista utalások nincsenek rajta. Ismerősei szerint hat éve élt Szentpéterváron, szerette a küzdősportokat és a popzenét, valamint több útlevele is volt.

A hétfői metrórobbantás következtében 14 ember meghalt és további 49 megsebesült.

A Kommerszant című napilap online szerkesztősége úgy értesült, hogy Dzsalilovnak a robbanás után csak a feje maradt épen, az alapján azonosították. A tűzoltó készülékbe beépített, golyókkal-csavarokkal megrakott robbanószerkezetet a hátizsákjában viselte. Az első sajtójelentések ezzel szemben még arról szóltak, hogy a támadó a bombát tartalmazó táskát hátrahagyva elemenekült.

Az év eleji eseményen nem hirdettek győztest, a hangsúly azon volt, hogy mind a harcosok, mind a felkészítők reális képet kapjanak a sportolók állapotról, felkészültségéről a tavaszi versenyszezon előtt. Az ilyen jellegű megmérettetések átmenetet képeznek a megszokott, edzőtermi küzdelmek és az amatőr, illetve profi versenyeken való részvétel között. A küzdelmek itt tét nélkül zajlanak, azonban nézők előtt.

A kezdő gyermek versenyzőktől a rutinos újrakezdőkig mindenki megmutathatta magát a versenytársaknak és a szórakozni vágyó nézőknek, sportszerű küzdelmek keretében.

Nos, Kiss Károly, aki főként az MMA (kevert küzdősportok) küzdelmeit kísérte nyomon — de folyamatosan versenyez is —, elégedetten nyilatkozott a mintegy hat órán keresztül zajló küzdősport napról.

— Jól sikerült a nap, melyen mintegy hatvan versenyző mérettette meg magát. Több harcost is kiemelhetnék, számomra a csorvási Hári-testvérek, a 90 kilogrammos Hunor és a 74 kg-os Botond szereplése jelentett kellemes meglepetést, mindketten óriási fejlődésen mentek keresztül. Tetszett még a körösladányi az egyébként grapplingben jártas Vincze Krisztián jiu jitsu meccse is.

Niedermayer Zsolt, aki edzőként is tevékenykedik, a K-1-es párharcok résztvevőiről beszélt:
— Szabó Sándor békési tanítványai, így Kádas Gábor és Nógrádi Gábor, illetve Hricsovinyi Károly békéscsabai versenyzői, a már komoly karriert befutó Géczei Róbert és Papp József emelték a színvonalat. Sok klub küldött versenyzőt, így többek között a temesvári Somo Kick-boxing is, de érkeztek Mezőtúrról, Szegedről, Kétegyházáról és Gyuláról is fiatalok.

A versenyszezon most kezdődik el igazán: március 11-én Gyulán ismét megrendezik a Küzdelem Napját, 25-én egy kempo verseny következik Felcsúton, majd április végén Portugáliában tartják a kempo világbajnokságot, ahová Kristóf Bálint indulása valószínűsíthető.

Kiss Károly elmondta, hogy március 4. és április 1. között Hocz Csaba, Kristóf Bálint és ő maga is az American Top Teamhez készül Orlandóba, illetve Sarasotába, ahol a felkészülés mellett mérkőzéseket is vívnak.

Olyan hely, mely úgy marad meg egzotikus és titokzatos világnak a hozzám hasonló utazók számára, hogy közben nem zökkent ki teljesen a megszokott komfortzónából, a végeláthatatlan kulturális különbségek ellenére is azonnal otthon érzi magát náluk az európai ember. Eközben ráadásul élmények egész sora tárul elé pusztán az átlagos mindennapok megélésével is.

Az októberi Japán kellemes klímával fogadja a turistát – ezt rögtön megállapítottam, amint megérkeztem utazásom előző, nem kevésbé különleges állomásáról, Szöulból. Olvasóink talán emlékeznek, az újságírói ösztöndíjprogram révén megvalósult világjáró sorozatunk korábbi, indiai megállóját követte Dél-Korea fővárosa, mely remek átmenetet jelentett mind földrajzi, mind környezeti, mind társadalmi, mind pedig kulturális értelemben a kaotikus és ellentmondásokkal teli Delhi, illetve mostani, utolsó célpontom, az ezerszínű, mégis tökéletesen szervezett és átlátható Tokió között.


Dél-Korea és Japán közelségét – azon túl, hogy naponta több mint harminc repülőjárat teljesíti az alig kétórás utat – mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Szöul a japánok számára egyfajta hatalmas bevásárlóközpontként funkcionál. Mint a Távol-Keletet jól ismerő magyar kísérőimtől megtudtam, az igen drága Tokióból a fiatalabb korosztály tagjai rendszeresen „átjárnak” az ezer kilométerre található Koreába vásárolgatni.

Egészen más lépték – ez járt a fejemben napokig a megérkezésem után. Hazánkban, ahol a lakosság jelentős része – anyagi okok miatt, vagy mert egyszerűen így rögzült be történelmileg – nem hogy az országhatárt nem lépi át életében, de még a megye határain kívül is alig-alig teszi ki a lábát, szinte elképzelhetetlen az a fajta életstílus, életritmus, melyet a japánok diktálnak. A technikai fejlettségnek és a relatív lakossági jólétnek köszönhetően a sok száz, akár ezer kilométeres távú utazás nem valamiféle különleges esemény számukra, hanem mindennapi életük szerves része.

A tömegközlekedés – mint szinte minden az országban – tökéletesen szervezett. Erre persze szükségük is van, hiszen az ország 130 milliós lakosságát csak jól összehangolt, pontosan működő rendszerekkel lehet zökkenőmentesen mozgatni. (Mint arról korábbi cikkünkben írtunk, a Japánnal azonos népsűrűségű Indiában ennek hiánya állandósította a káoszt az utakon – a szerző.) Nem meglepő, Tokió az ország legnagyobb belföldi és nemzetközi vasúti, közúti és légi csomópontja. A városi tömegközlekedés nagyrészt a tiszta és hatékony, bár néha zsúfolt földalatti- és vasúthálózaton zajlik, melyet több társaság üzemeltet. A buszok, villamosok és mágnesvasutak csak másodlagos szerepet töltenek be a rendszerben. Érdekes jelenség, melyre kísérőim is felhívták a figyelmem, a metró- és vasútállomások nem csak a közlekedés, hanem a városi élet központjai is egyben.


A földrajzi korlátok okán és gazdasági megfontolásokból ugyanis szinte minden állomás egy-egy, az ég felé törő, több emeletes vagy éppen a föld alatt kilométernyi hosszan kígyózó pláza is egyben. Ezeket javarészt maga a vonalon illetékes vasúttársaság üzemelteti, ebből hatalmas bevételeik vannak, így a folyamatos fejlesztések, a legkorszerűbb technológiák alkalmazása ellenére is relatíve alacsonyan tudják tartani a jegyárakat. A tokiói metróhálózat hossza egyébként közel kétszáz kilométer, napi utasforgalma pedig mintegy hatmillió fő – ez a világ legforgalmasabb metrórendszere.

A földfelszínen hasonló szervezettség és persze hasonlóan nagy tömeg fogadja az európai utazót. Ez nem csupán a nyolc Budapestnyi lakosságra, hanem a különös városszerkezetre nézve különösen nagy dolog. Tokióban ugyanis – mint az egyik kísérőmtől megtudtam – egészen máshogy alakultak ki az utcák és a közterek, mint ahogyan azt itthon megszoktuk. Bár a hétköznapi élet legtöbb területén domináns szempont a tervezettség, az utcák esetében ez nem igaz. Nem az épületek elhelyezkedését igazítják, illetve igazították egykor az utak vonalvezetéséhez, hanem a beépítetlenül maradt területek alakultak át közterületekké, ennél fogva rengeteg a kacskaringós, keskeny utca és sikátor. A Minato városrészben található, a párizsi Eiffel-toronyra hajazó, ám annál 11 méterrel magasabb Tokió-torony közelében, az úgynevezett Minato városrészben különös élményben volt részem, mely remekül példázza a különleges városépítészeti hagyományokat. A modern irodaépületek egyikének dohányzóteraszáról a szomszédos sikátorra nyílik betekintés, e sikátor azonban nem kis lakásokat, üzleteket rejt, hanem a kerület temetőjét. Megtudtam, Tokió szűkösségére jellemzőek az efféle „kényszermegoldások”, a helyiek számára pedig teljesen elfogadott, hogy adott esetben egy-egy gyászszertartás például mások ablaka alatt zajlik.


Bár a japánok végtelenül kimért, udvarias és látszólag távolságtartó emberek, ez a fajta szoros együttélés nem csupán földrajzi értelemben igaz rájuk. Igen aktív közösségi életet élnek, délutánonként és hétvégén benépesülnek gyönyörű, szépen gondozott parkjaik, egymást érik a zenélő, táncoló vagy éppen sportoló baráti társaságok, a legkülönbözőbb korosztályokból.

A helyi kultúra és társasági élet fontos része a gasztronómia is, mellyel szemben – mint arra korábban már tettem utalást – azért voltak fenntartásaim. Ha a japán konyhára gondolunk, elsőként minden bizonnyal a szusi ugrik be – nem voltam ezzel másként én sem. Azt azonban ez idáig rosszul tettem, hogy e kifejezést a nyers hallal azonosítottam. A szusi ugyanis valójában a főtt, ecetes rizs, amit leggyakrabban hallal vagy más tengeri eredetű étellel tálalnak a közismert, tekercses formában.


Szigetország lévén a japán konyha meghatározó alapanyagai a szusin túl is a halak és a tengeri herkentyűk, melyek számomra, a brassói aprópecsenyén, sertéspörköltön, fasírton és rántott csirkén „gasztro-szocializálódott” alföldi srác számára bizony elég bizarr étkeknek számítanak. Tokió azonban nem hagyott éhezni. Nem csupán az európai gyomorral érkező, kulinárisan konzervatív látogatókra készültek fel a hotelek és nagyobb éttermek, de a japán gasztronómia maga is kínált számomra olyan különlegességeket, amelyeket nem hagyhattam ki. Marinírozott húsos grilltálak, mindenféle ízes zöldségkombinációkkal töltött tésztapárnácskák és tekercsek, gombaételek gazdag kínálata, változatos pékáruk és elképesztően színes, ízes desszertek százai garantálták, hogy nem maradok éhen. Persze a nyugati, különösen az amerikai hatás a gasztronómián is érezhető: a legnagyobb gyorsétterem- és kávézóláncok üzletei Tokióban is megtalálhatók, s a helyi igényekre szabott kínálatukkal – például az algás fekete burgerrel – lehetőséget teremtenek az efféle kalandozásra vágyó turistáknak. Magam is kipróbáltam, kedvenc élményem azonban nem ez, hanem az automata-étterem volt. A bejárat mellett, az utcán egy színes, villogó automata használatával rendelhet és fizethet is rögtön a vendég, az üzlethelyiségben pedig a blokkot maga elé téve szolgálja ki a pult túlsó oldalán ténykedő szakács és személyzete. Különleges élmény, furcsa hangulat, takarékos megoldás, melyet érdemes kipróbálni.


S ha már takarékosság: mint azt korábbi beszámolóinkban is tettük, ezúttal is ejtsünk néhány szót az anyagiakról! Tokió alapvetően drága hely, ha ott akar élni az ember. Ha azonban turistaként keresnénk fel a japán fővárost, kellemes meglepetésben lehet részünk. Ahogyan az a távoli úti célok esetében lenni szokott, az összköltség jelentős részét az oda- és visszajutás ára teszi ki. Nos, időben, nagyjából 8-10 hónapra előre foglalva a Budapest-Tokió-Budapest útvonalra akár már 150 ezer forintból is foglalhatunk repülőjegyet. Ez persze nem kevés, ha viszont azt nézzük, hogy néhány felkapott magyar wellnesz-hotelben ennyibe kerül egy hosszú hétvége, mindjárt nem tűnik olyan soknak az összeg egy, összességében közel 20 ezer kilométeres utazásért. Természetesen ehhez jön még a szállás költsége is, mely igényeinktől függően igen nagy skálán mozog. Japán a kompakt megoldások országa, hostelek, mini apartmanok, sőt kapszulahotelek tucatjai várják a vendégeket. Ilyen lehetőséget választva – és miért ne tennénk, hiszen a város és nem a szálloda miatt utazunk Tokióba – két fő számára éjszakánként akár már 10-12 ezer forintért is foglalhatunk a Booking.com-on, az Airbnb-n pedig már 9500 forintért is találni kiadó szobát. A minden metróvonalra érvényes napijegy 1500 forintba kerül, az éttermi árak pedig a nyugat-európai nagyvárosok éttermeinek szintjén mozognak. Az élelmiszerboltokban szinte minden kapható, ami az európai üzletekben, az árak nagyjából 15-20 százalékkal magasabbak, mint itthon.

Összességében elmondható, ha hajlandóak vagyunk lemondani a luxusszállásról, egy Tokióban eltöltött hét ma már teljesen reális alternatívája egy trendi, négycsillagos balatoni hotelben eltöltött nyaralásnak – persze Japánhoz jókora kalandvágy is szükségeltetik.


Esernyők, esernyők mindenhol
Az éghajlat Japánban nagyrészt mérsékelt, ám északról délre erősen változik. Az országot hat nagy éghajlati övezetre lehet osztani. Tokió a nedves szubtrópusi éghajlati övben fekszik, párás, meleg nyarak és enyhe telek jellemzik időjárását. A legmelegebb hónap az augusztus, ekkor az átlaghőmérséklet 27,5 Celsius-fok, január a leghidegebb, ekkor az átlaghőmérséklet 6 fok. A városban mért legalacsonyabb hőmérséklet -9,2 fok volt, a legmagasabb pedig 39,5 Celsius-fok. A hőmérséklet tehát általában igen kellemes, a turistáknak viszont számolniuk kell a gyakori esőkkel, mellyel a helyiek tökéletesen megtanultak együtt élni.


Japánra nagyon jellemző az esernyőkultusz, amihez kapcsolódóan több érdekességgel is találkoztam Tokióban. Az egyik az volt, hogy több üzlet helyez ki bejáratához szabadon elvihető esernyőket vásárlói számára. Ezeket a vevők szükség esetén egyszerűen csak felkapják, és így szárazon úszhatják meg az éppen aktuális záport. Sokan mégis inkább az elázást választják, hiszen az illem és erkölcs úgy kívánja, hogy a kölcsönesernyőt mihamarabb vissza kell vinni. Ha pedig valaki tudja, hogy nem lesz alkalma visszajuttatni azt, inkább vizes lesz, mintsem esernyőtolvaj.

A másik érdekesség, hogy bizonyos áruházak, éttermek, hotelek előterében számzáras esernyőtartót helyeztek ki. Persze elsősorban nem az automatákból vásárolható esernyők – mert hogy 200-300 yenért ilyet is kapni –, hanem a drágább, minőségi darabok számára.

Látnivalók
Tokióban szimplán sétálgatni, közlekedni, nézelődni is hatalmas élmény. Ha azonban szeretnénk bejárni a „kötelezőket”, nem árt tudni, hogy a városban számos ma is működő vagy múzeum jellegű szentély található. A közel ezernégyszáz éves Szenszodzsi buddhista templom Tokió legidősebb vallási kegyhelye, a sintoista szentélyek pedig – kis túlzással – egymást érik a metropoliszban.

A tucatnyi park és botanikus kert közül említést érdemel a különleges hangulatú, 54 hektáros Yoyogi park, melyet mindenképpen érdemes felkeresni. A cikkünkben említett Tokió-torony 333 m-es magasságával a világ legmagasabb acél tartószerkezete, és Japán legmagasabb mesterséges építménye, feltétlenül szánjunk rá egy délelőttöt.


S ha már mesterséges építmények: érdemes taxiba ülni és felkeresni az úgynevezett Tokyo Bay Aqua-Line-t, mely egy olyan híd a Tokiói-öbölben, amely egyszer csak a víz felszíne alá bukik, majd alagútként folytatódik. A híd és az alagút találkozásánál egy mesterséges szigetet építettek, ezen éttermeket, boltokat, egyéb szórakoztatóegységeket alakítottak ki az utazók számára.

A városba visszatérve – immár metróval – mindenképpen keressük fel a Shibuya kereszteződést is, mely a világ legforgalmasabb gyalogátkelője és megannyi tokiói témájú mozifilm ismert forgatási helyszíne is egyben.

Ösztöndíjjal

Három kontinenst érintő utazásom a világhírű magyar startupok, így a Prezi, a Ustream és az NNG által alapított és finanszírozott Bridge Budapest Egyesület újságíró-ösztöndíjprogramja és kiadónk, a Mediaworks együttműködésének eredményeként valósult meg. A sikercégek működésébe nyerhettem bepillantást, külföldi irodáikban dolgozó munkatársaikkal ismerkedhettem meg. A róluk szóló cikksorozat lapunkban is megjelent.



 
<!– Különleges élmények a japán metropoliszban – Tokió magyar szemmel Nem eszem meg a nyers halat; nem szeretem a tömeget; frusztrálnak a zsúfolt, túldíszített, élénk terek; teljesen közömbös számomra az anime; a távol-keleti küzdősportok pedig egyáltalán nem érdekelnek. Aki közhelyekben gondolkodik, talán az előbbiekkel le is rendezhetné Japánt, ennél fogva mondhatná, hogy ha így állok a szigetországhoz, lényegében semmi keresnivalóm ott, különösen nincs a 13 milliós Tokióban. A felkelő nap országa azonban sokkal többet jelent a felsoroltaknál. Szabó György Ösztöndíjjal Három kontinenst érintő utazásom a világhírű magyar startupok, így a Prezi, a Ustream és az NNG által alapított és finanszírozott Bridge Budapest Egyesület újságíró-ösztöndíjprogramja és kiadónk, a Mediaworks együttműködésének eredményeként valósult meg. A sikercégek működésébe nyerhettem bepillantást, külföldi irodáikban dolgozó munkatársaikkal ismerkedhettem meg. A róluk szóló cikksorozat lapunkban is megjelent. Korábbi cikkeink: – San Francisco magyar szemmel
– Delhi magyar szemmel
– Szöul magyar szemmel –>