Negyven éve…

A haverokkal már a labdarúgó-UEFA-kupa sorsolását követően csak arról beszélgettünk, hogy jön a Real Madrid. Hozzánk, a „kis” bányászcsapathoz. Aztán elérkezett az idő, 1981. szeptember 16-át írtuk. Verőfényes őszi nap volt. A várva várt meccs délután kettőkor kezdődött. Ám úgy tizenegy óra tájt már érződött némi izgalom a levegőben. A klubház és a közeli presszó környékén jóval nagyobb volt a nyüzsgés, mint egy átlagos hétköznapon. Otthon az ebédhez feltálalt levest szinte megittam, majd a buktát zsebre vágtam, a nyakamba kék-fehér sálat akasztottam, és irány a pálya! Barátaimmal a stadion bejárata előtt beszéltük meg a találkozót, ahol már javában árulták az „olimpiai lángon” pirított szotyolát, a Bányász-zászlókat, a Fruttit, a Stollwercket meg a rágógumit. Ekkor ütötte el a park szélén meghúzódó templom toronyórája a delet. Mi már igyekeztünk bejutni a stadionba, hogy jó helyről láthassuk a mérkőzést, illetve a világsztárokkal teletűzdelt spanyol gárdát. Mivel ekkor meglehetősen korán volt, Béla a farzsebéből előhúzott egy pakli magyar kártyát, Bagoly pedig egy műanyag palackból pálinkával kínált. Még csak legfeljebb ezer-ezerötszáz néző lézengett a lelátón. Nekiálltunk hát makaózni. Közben az esélyeket latolgattuk. Abban gyorsan egyetértésre jutottunk, hogy a Tatabányának nincs sok sansza a madridiakkal szemben, de…

A „de” annak volt betudható, hogy a Bányász mestere, Lakat tanár úr a sportújságban úgy nyilatkozott, nincs mitől tartanunk, jó játékkal pedig akár meg is tréfálhatjuk a sztárcsapatot…

A nézőtér álló részén ücsörögve, zsugázgatva gyorsan telt az idő, és fogyott a snapsz. Viszont még egy óra sem lehetett, amikor jobbról is, balról is lábak erdeje vett körül minket. Olykor már a farzsebünkön tapodtak. Fel is kellett állnunk. Ekkor néztünk körül újra. A fedett tribün és a lelátó is zsúfolásig megtelt. A mosdók betontetején is gubbasztottak, és közben lobogtak a kék-fehér Bányász-zászlók, a nép pedig még mindig hömpölygött befelé. Óriási volt a hangulat és a hangzavar, amikor Szabó György csapatkapitány vezetésével a tatabányai fiúk megjelentek a játékoskijáróban. Ennél nagyobb üdvrivalgás még kétszer volt a meccs folyamán, az első Bányász-gólnál, illetve a győztes másodiknál. A „felrobbanó” stadion hangjait talán még a közeli Tatán is hallották.

Negyven éve annak, hogy a „kis” Tatabánya legyőzte a nagy Real Madridot 2–1-re. Erre a Bányász-sikerre egész Európa felkapta a fejét.