SÉTA

2009.03.24. 12:23

Széncinkék a korsóban

Lassan már tíz éve annak, hogy a szüleim először felfedezték a kékcinkéket a korsóban. Kiskoromban imádtam az ablakból nézni, ahogy a szülők ki-be röpködnek a korsó szűk nyílásán, és reggeltől estig, szorgalmasan hordják a fiókáknak az élelmet.

Besse Boglárka, Közgé, 10/F

Mivel a cinegék mindig zárt vagy nehezen elérhető helyeken raknak fészket, így az udvarunkban álló, elhagyatott kőkorsó tökéletes szállásnak bizonyult számukra. Jelenlétükre véletlenül figyeltünk fel, amint az apró madarak a korsó fölé magasodó orgonabokor ágait lépcsőnek használva ugráltak egyre lejjebb és lejjebb, míg végül – amikor úgy vélték, hogy senki nem veszélyezteti őket abban, hogy bemenjenek a korsóba –, egy villámgyors hussanással berepültek az aprócska lyukon.

Amikor a cinegék tavasszal megérkeznek, mindig fészket raknak, illetve az előző „széria” által hátrahagyott romokat teszik helyre. Majd a tojó tojásokat rak, és amíg ül rajtuk, addig a párja hordja neki az élelmet. Amikor kikeltek a fiókák, onnantól kezdve a szülők egész nap hordják nekik az ennivalót; egyszerűen félelmetes, hogy milyen gondozási ösztöneik vannak. Valószínűleg a legelső alkalommal, amikor „albérlőink” jelenléte feltűnt a szüleimnek, akkor éppen ezt a korszakukat élték, mert ilyenkor szinte folyamatos a jövés-menés a kertben, ráadásul ahogy a fiókák nőnek, egyre hangosabban követelik az élelmet maguknak.

Egyszer-egyszer volt, hogy zseblámpával bekukkantottunk a korsóba, és semmi mást nem láttunk, csak 8-10 hatalmasra tátott csőrt, ahogy éhesen tátognak. A kicsi cinkék hangját leginkább kristálypoharak csilingeléséhez tudnám hasonlítani, olyan finom, halk, de mégis jól hallható hang.
A cinegék egyébként nem költöző madarak, a telet az erdőben töltik, ilyenkor magvakon élnek. Nyáron a rengeteg rovar miatt és költeni jönnek a városba; táplálkozási szokásaik a mi életünket is jelentősen megkönnyítik, hiszen amikor a fiókáikat nevelik, akkor az összes környékbeli szúnyogot és legyet összefogdossák és megeszik.

Ezért cserébe nem várnak mást, csak azt, hogy hagyjuk őket nyugodtan költeni. Ugyan a szűk szájú korsó „macskabiztos” hely, de a madaraknak a bejutás komoly gondot okozhat például akkor, amikor egy cica a két mellső lábát a korsónak támasztva, a hátsó lábain állva szaglászik befele, a fiókákra éhesen. Ez történetesen a mi kertünkben is megtörtént tavaly nyáron. Anyával épp a konyhában tettünk-vettünk a kertben, amikor hallottam, hogy az egyik cinke valamin nagyon felháborodva csattogott. Kinéztem és megláttam a kiéhezett macsekot, aki mindenképpen megpróbált belenyúlni a mellső mancsával a feleakkora lyukba.

Mérgesen kirohantam, amivel sikerült úgy ráijesztenem a cicára, hogy az ijedtében alig bírt kimászni a kerítésen. A cinegéket ordítozva védő „emberszabású” híre azonban elterjedhetett a macskák körében, mert azóta még egy sem próbálta megkaparintani az apróságokat.

A fiókák kirepülését még egyszer sem sikerült lefotóznom, de a szülőkről már elég sok képet készítettem. Kb. tíz méterre a korsótól leguggoltam, és vártam, hogy jöjjenek. Először nem mertek megközelíteni, de utána rájöttek, hogy valószínűleg nem macskaféle lehetek, mert onnantól kezdve figyelemre sem méltattak, én pedig annyi képet készítettem róluk, amennyit akartam. Nem járt ekkora sikerrel Apa egyik munkatársa, aki túl későn érkezett, és a korsó lakói már átköltöztek a szomszéd diófájára, hogy ott töltsék a novemberig hátra lévő időt.

Ez a férfi egyébként biológus, és elmesélte, hogy a fiókák közül nem mindegyik nő fel és éri meg a kirepülést. A szülők ugyanis mindig a legnagyobb csőrbe teszik az élelmet (szúnyogot, kukacot, magvakat), mert feltehetően ezek az életrevalók. Ha valamelyik túl kicsi és nem „tülekedik” eléggé, akkor nem kap eleget és elpusztul. Ezt nevezik természetes kiválasztódásnak, és az a célja, hogy azok a fiókák nőjenek fel, amelyek a legéletrevalóbbak, és minél hamarabb önálló életet tudjanak kezdeni. Ezzel szemben az ember mindig a legkevésbé fejlett, legkisebb gyerekére jobban figyel, eteti, gondozza. A természetes kiválasztódás az állatok „Taigetosza”. Szomorú, de így van.

Úgy gondolom, hogy nagyon szerencsés vagyok, mert nem mindenki dicsekedhet el vele, hogy a házuk kertjében minden évben széncinegék költenek, hosszú nyarak idején évente akár kétszer is. Remélem, hogy ezt a szokásukat továbbra is megtartják, egyrészt, mert nem szeretem a szúnyogokat, másrészt pedig szeretem nézni, ahogy szorgoskodnak és hordják az élelmet a fiókáiknak. Egy biztos: azt a korsót senkinek sem engedem, hogy elvigye onnan!

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a beol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a beol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!