Ébredés – Szent-Györgyi Albert Gimn., SzKI és Koll.

Milyen aljas módon tör ránk, földi halandókra újra és újra, senkit sem kímélve. Milyen szörnyű erő sújt minket ezzel a soha el nem maradó, kíméletlen szörnyűséggel? Könyörtelenül csap le áldozataira a hajnal árnyékából mézédes álmokat eltiporva, és tettre hív.
5:45 –kor csörög a vekker. Egyelőre semmi reakció. Még a kakas sem kukorékol, mert szerencsétlennek nincs is mire, ugyanis a nap még nem jelent meg a horizonton vala. Miután a szomszédok már felébredtek az órámra, én félálomban azon töröm az agyam, vajon csak álmodom, vagy tényleg őrjöng az ébresztő alkalmatosság. Egy álmos hang szól be a szobámba: „Ébredj, hat óra van!” Ebben a pillanatban világossá vált számomra: „ismét eljött”. Ilyenkor ösztönös jajveszékelés és pánikhangulat uralkodik rajtam: „csak még két rövidke órát szeretnék.” Hát olyan nagy kérés ez? Sebaj erőt veszek magamon és ma is sikerülni fog. Lassan, bizonytalan léptekkel küzdöm le a lépcsőfokokat, nehogy hamarabb sikerüljön a kelleténél. Eközben a holmijaim szertelenül hánykolódnak karjaimban. Nagyszerű! Sikerült teljesítenem ezt az embert- próbáló feladatot. Ez az apró öröm máris kárpótolt azért, hogy úgy nézek ki, mint egy aránylag jól szituált zombi. Semmi ok az aggodalomra, egy kávé és egy cigi valószínűleg segít a fizikai felépülésben és rávezet a javulást hozó útra. Lassan kortyolgatok és pöfékelek buta tekintettel az arcomon. Gondolatoktól mentes aggyal merengek magam elé, lelkiekben készülök a folytatásra. Ezután, egy forró fürdő segít az emberi forma elnyerésében és abban, hogy ma is el tudjak vegyülni a társadalomban. A lehetőségekhez mérten minden rendben. Indulás! A buszhoz igyekezve átköszönök az út túloldalán álló homályos emberi alakhoz abban a reményben, hogy tényleg ismerős számomra a személye. „No probléma”, megérkezett a tömegközlekedés csodája. Nagy nehézségek árán remek helyet sikerül biztosítanom magamnak a tömött busz lépcsőjén. A mellettem álló néni virágcsokrot szorongat a kezében, melynek másik vége a szememben foglal helyet. Ettől eltekintve zökkenőmentes az utazás, csak a szokásos oldalba könyöklések. Körülnézek: tanácstalan tekintetek, álmos fejek. Ezzel a megnyugtató tudattal lassan kezdetleges kommunikációba kezdek a környezetemmel, úgy viszonylag kellemesen vészelem át az unalomig megszokott utat. Olyannyira, hogy egyszer csak arra eszmélek fel, hogy megállunk az iskola előtt. Leszállok a buszról és a bejárat felé veszem az irányt. Miközben lomha léptekkel közeledek célom irányába, hirtelen belém hasít a fájdalmas felismerés: A nap még csak most kezdődik!