A gyermekre várva

Alapvetően gyűlölöm a reklámokat a televízióban, de most, olvasva a sok jó tanácsot az adventi várakozást idegbajos rohangálásként, stresszként megélőknek, elgondolkodtatott egy mondat valamelyikből. Egy kissrác meditál benne, nem értve a felnőttek viselkedését. Miért sír anya, amikor mindent jól csinálok? – kérdezi. És erről eszembe jutottak azok a pillanatok, amikor bizony visszatarthatatlanul, mégis jóleső érzéssel öntöttek el a könnyek engem is. Minden a szülőszoba előtt kezdődött, amikor először megpillantottam őket édesanyjuk karjaiban. Aztán az első szerepléskor az óvodában, majd amikor először olvasták a nevüket az iskolai ünnepségen, a sikeres érettségi után, az első koncerten, a diplomaosztón, bizony kár lenne tagadni, mindannyiszor elhomályosult a látásom. És így van ez minden karácsonykor is, amikor állunk a fenyőfa előtt csillagszóróval a kezünkben. A nagymamák néznek bennünket, és próbálják takargatni, de sírnak, mi nézzük a gyermekeinket és sírunk, vagyis mindenki végtelenül boldog. Nem a tárgyak, amiket ajándékba adunk, nem a finomságok, amiket fölszolgálunk, hanem az a torokszorító, gyomorremegtető valami a lényeg, amit ilyenkor érzünk.

Így hozza el a gyermek születése rövidke kis életünkbe a végtelen fölfoghatatlan, mégis csodálatos élményét, amit boldogságnak nevezünk.

Isten fiának születése reményt ad

az emberiségnek, utódaink pedig értelmet lopnak saját létezésünkbe. Így kerek a világ. És ez itt nem a reklám helye.