Ukrán válság

2022.07.10. 08:00

A határ két oldalán

A Magyar Nemzet beszámolója a kárpátaljai hétköznapokról az ukrajnai háború idején.

Vodkát? Cigit? Abból már csak egy doboz maradt. Vigye el, maguknak olcsóbban adom

 – ilyen és ehhez hasonló mondatokkal szólítanak meg bennünket Tiszabecsen, az ukrán-magyar határ közelében seftelő asszonyok. Őket elnézve, úgy tűnik, s szinte jó érzéssel tölt el, hogy errefelé minden a régi. Az országhatár közelében viszont rövidesen a háború megannyi viszontagsága megelevenedik.

Körülöttünk fiatal férfiak várakoznak, legtöbbjük mindössze egy-egy kisebb bőrönddel vág neki az ismeretlennek. Egyikük egészen Harkivból menekült el, s a vele tartó donbászi fiúkkal ellentétben valahogy sikerült átjutnia a határon. 

A fiatal férfi a sofőrünktől kér segítséget, s elpanaszolja, hogy mindössze húsz euró van a zsebében, nem tudja hová menjen, mitévő legyen. A sofőr azt javasolja, hogy próbáljon valamilyen helyi segélypontot felkeresni, szükség esetén pedig egy jelképes összegért cserébe elviszi a budapesti BOK-csarnokba, ahol a menekültek ellátását biztosítják. 

Ő ugyanis – amint a hozzátartozói az ukrán oldalról értünk jönnek – ismét a főváros felé veszi az irányt. Mint kiderül, mivel csak idén augusztusban fogja betölteni a hatvanat, könnyedén behívatják, ezért a kárpátaljai magyar férfiak zöméhez hasonlóan már hónapok óta nem lépte át a határt. A behívókat ugyanis tömegével viszik a kárpátaljai településekre, és gyakorlatilag bárhol az utcán, a kávézókban, a kocsmákban, a munkahelyeken, a strandokon, de akár még telefonon is „átnyújtják”. Az erre kijelölt szervek pedig a leggátlástalanabb módszerektől sem riadnak vissza. 

A 18-60 éves férfiak besorozása mellett – ami a legnagyobb félelmet kelti a helyiekben – a háború tényleges okai, a gazdasági hatások, s azok az ismerősök is szóba kerülnek, akik néhány nap alatt a keleti-ukrajnai harcok áldozatai lettek. 

Nem utolsó sorban pedig ott van a szétszakított családok helyzete, amelyben ő is, én is, valamilyen formában mind érintettek vagyunk. A háború ugyanis a hadköteles férfiaknak egy idegen országba való, ki tudja meddig tartó önkéntes száműzetést, a nőknek pedig egyedül megoldandó feladatok végtelen sorát jelenti. A legszomorúbb azonban az apa nélkül felcseperedő kisgyermekek helyzete, akik számára édesapjuk hétről hétre idegenebbé válik.

Persze voltak olyanok is, akik még a háború elején csapot-papot hátrahagyva közösen kerekedtek fel, vagy rövid időn belül követték a családfőt, sokan viszont csak egy-egy hétre, hétvégére utaznak el a férjeikhez. Az ő beszámolóikból derül ki, hogy a kisebb gyermekek, mivel nem ismerik fel, már megpuszilni sem hajlandóak az édesapjukat.

 A községbe érve kihalt utcák, vendégek nélküli, üresen tátongó kávézók, éttermek látképe fogad. 

Mint az egyik vendéglátós mondja, már csak azért tartanak nyitva, hogy az alkalmazottaiknak legyen némi pénze. A lakosok többsége zárt kapuk mögött él. Egyikőjüknek egy csomagot kell kézbesítenünk, de még a ház udvarára nem sikerül bejutni, sőt sokszori jelzésre, szólítgatásra sem reagálnak. A küldeményt végül a szomszéd nő vesz át, aki elmondja, hogy a behívásoktól tartva a szomszédai nappal nem járnak ki. A félelem jogos, hiszen úgy tudni, azon a héten hatszáz darab behívót kézbesítenek. 

Még ki sem szálltam a kocsiból, hamar arcul csap a felismerés: az egykor nyüzsgő, több mint nyolcezer fős település, ahová a legszebb emlékeim kötnek, mára szellemvárossá vált. Lakosai pedig bujdosókká, menekültekké, hontalanokká, mindezt egy olyan háború miatt, amelyhez valójában semmi közük.

Borítókép: menekültek Beregsuránynál (Kurucz Árpád/Magyar Nemzet)

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a beol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a beol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában