A barlangrajzoktól a macskás videókig

2009-ben Cory Arcangel művész zongorázó macskákról készült videókat nézegetett, és az az ötlete támadt, hogy a szőrös mancsú „előadóművészek” produkcióiból összevágja Arnold Schoenberg 20. századi zeneszerző, az atonális zene úttörője egyik művét. Arcangel videója, melyet bonyolult és vicces kísérletként fogott fel, futótűzként terjedt az interneten, és nemcsak a cuki állatokról szóló weboldalak, de még kortárs zenei portálok is megosztották.

Valljuk be, macskák nélkül egy kortárs művész atonális zenei összeállítása nem sokakat érdekelne, viszont a közönség megőrül minden cuki állatért, ami valamiféle emberi viselkedést tanúsít.

A cicás mémek persze leginkább 21. századi formái a művészetnek – ha lehet őket annak nevezni. Ám az a belső késztetés, hogy az ember a művészet eszközeivel örökítsen meg állatokat, éppen olyan ősi, mint maga a művészet.

Az angol Margate város Turner Kortárs Galériája most egy olyan kiállítást rendezett, mely a kezdetektől fogva egészen napjainkig vizsgálja a művészet kapcsolatát az állatvilággal. Az első ismert figurális ábrázolás egy szarvasról készült. A világon elsőként használt festék valószínűleg állatvér volt.

Az ősi civilizációkban az állatok szimbólumokká váltak, elég, ha például a csillagjegyekre vagy az egyiptomi mitológiában isten-alakot öltő állatokra gondolunk. Básztet például a macskafejű istennő volt, aki egy anya harciasságát és a vérszomjas, erőszakos bosszút egyaránt jelképezte.

Ahogy azt gondoljuk, hogy a kutyák örömükben ugrálnak föl-le, a lovak pedig azért csapják hátra a fülüket, mert éppen harapni készülnek, mi, emberek mindig antropomorfizáljuk, vagyis saját magunkról szóló metaforákkal ruházzuk fel az állatokat. Ez a tendencia a háziállatokhoz fűződő viszonyunkban, és – igen – a macskás videofelvételekért való rögeszmés rajongásunkban is tetten érhető. De a művészetünkben is, mint ahogy „Az állatok és mi” című kiállítás is illusztrálja.

Raqib Shaw Monkey King Boudoir II című műve például egy majomcsapatot ábrázol, ahogy épp valami szörnyűséget tesznek a vezetőjükkel. Az alkotó emberarcúnak mutatja az állatok kapzsiságát és pusztítását, és azt, ahogy végül megsebzik és társaiktól elszakítják egymást.

Tracey Emin számára a róka a szeretet megfoghatatlanságát képviseli. A szeretet soha nem akart engem című videója arról szól, ahogy megpróbál összebarátkozni egy rókával, amely hol felbukkan, hol pedig eltűnik, miközben a narrátor egy verset olvas arról, hogy a szerelem túlságosan fájdalmas és kockázatos. A videó megmutatja, hogy az ember hogyan tekint az állatra, és azt is, hogy milyen kíváncsian, mégis bizalmatlanul fordul felénk egy állat.

J. W. Turner vázlatai munkát végző használlatokat – ökröket, szamarakat, vadászkutyákat – ábrázolnak, vagyis azt, ahogy egyes kultúrákban ezek az állatok státuszszimbólummá válnak. George Stubbs Bay Hunter by a Lake című festménye egy fenséges és nemes tekintetű lovat ábrázol – ilyen kiváló jószágot csak a leggazdagabb emberek birtokolhatnak.

Az is látható a tárlaton, hogy mára mennyire elszakadtunk az állatoktól: az ipari gazdálkodás kevésbé valóságossá teszi őket, lassan nem többek számunkra, mint egy műanyag tálcán lévő húsdarab. Az élelmiszer-előállításhoz szükséges állatokat úgy dolgozzák fel, mint bármi más, élettelen árucikket.

Mishka Henner például kompilációkat alkot az ipari húsüzemekről készült műholdas képekből. A trágya, a vizelet és a vegyi anyagok a texasi tájban hatalmas, véres tavaknak tűnnek. „Ezek a képek az életmódunk mélyén meghúzódó borzalomról árulkodnak” – mondta Henner a munkájáról.

Candida Höfer megrázó fotói állatkertekben készültek, és arról is tanúskodnak, hogy számos fajt már csak ilyen körülmények között láthatunk a bolygónkon. Olyan turisztikai attrakciókká váltak, amik saját maguk eltűnését tükrözik. 1970 óta úgyanis az állatfajok száma 38%-kal csökkent. Kutatók szerint évente akár 100 000 állatfaj is kipusztulhat.

A cikk forrása: Independent

Borítókép: illusztráció. Forrás: MashupZone / Youtube