Dés László nagy utazása

Igaz, hogy kezdetben nem szerette a dzsesszt?
Alapvetően klasszikus zenén és népzenén nőttem fel és természetesen tinédzserként megérintett a hatvanas évek beathulláma is, de a dzsessz valóban idegen volt számomra. Amikor egyetemista bátyám és barátai összejöttek és ezt a zenét hallgatták, nagyon irritált, hogy van olyan zene, amit nem értek. Elfogott a tehetetlenség rossz érzése, elhatároztam, hogy meg akarom ismerni a dzsessz zenét, ezt a különös zenei nyelvet. Elkezdtem intenzíven hallgatni és utánajárni, egyszer csak kezdett megnyílni előttem az a zenei világ- ez néhány hónapig eltartott. Ebben az időszakban csodálatos lemezek jelentek meg az akkor még beatnek nevezett zenében is, ekkoriban alakult ki vonzalmam a dal, mint műfaj iránt, melyet jelenleg is párhuzamosan művelek a dzsesszel.

Színháztörténeti kuriózum, hogy ezredik bemutatója lesz hamarosan a Dzsungel könyvének, melynek Ön a zeneszerzője. A jubileumi díszelőadásra új Maugli-dal született, pontosabban megszületett "a Maugli-dal". Miért csak most?
A darab nem lett befejezve 17 évvel ezelőtt -  ezen most biztosan sokan meglepődnek, hiszen csak a Pesti színházban ezer előadás ment le, ráadásul ha az ország különböző helyszíneit hozzáadjuk, akkor még másfél ezer, generációk sora imádja, így joggal teszik fel a kérdést, miért kell új dal. Két oka is van ennek. Egyrészt annak idején rövid volt a határidő (ennek külön története van, most nem részletezném), s hiába kértem az akkori igazgatót, Marton Lászlót, hogy halasszuk el a bemutatót, természetesen ő nem hajlott erre. Így nem született meg az első felvonás fináléja. Ha bárki visszagondol, aki látta a darabot, rájön, hogy a főszereplőnek, Mauglinak nincs önálló dala, több duettet is énekel ugyan, de ezzel a saját dallal adósok voltunk.

A másik ok, hogy újra benne szerettem volna élni a darabban, ahogy 17 évvel ezelőtt, hiszen korábban megvolt ez a szoros kapcsolat az alkotás közben. Ám egyszer csak oda kell adni a kész munkát, elkezdik próbálni, játszani, siker lesz... S bár az én gyerekem, de el kellett engednem és egyre távolabb került tőlem, hiszen egyik munka jött a másik után, így mindig van egy éppen most születő „gyerekem”. Gesztivel ezért úgy döntöttünk, hogy megírjuk a Maugli-dalt. Nagyon izgalmas volt ismét belehelyezkedni a darabba, igazi mámorító érzés.

Trio Stenhal

Jövő januárban lesz hatvan éves, melyet egy nagyszabású műsorral ünnepelnek a sportarénában, ahol a pályán töltött negyven esztendőt tekintik át. Ez bő egy esztendő, megkezdődtek már az előkészületek? 
Meg kellett, hogy kezdődjenek, hiszen egy nagyszabású  életműkoncertről van szó, amibe nem fér bele minden, ezért meg kell szerkeszteni, mi kerüljön színpadra. Mivel többszereplős rendezvényről van szó, már meg kellett kezdeni az egyeztetéseket a vendégekkel, alaposan át kellett gondolnom, hogy milyen dalok, instrumentális darabok hangozzanak el. Természetesen lesz dzsessz is, eljön a kiváló Snétberger Ferenc, lesz Jazz + Az, jönnek a színészek, akiknek lemezeket írtam (Udvaros Dorottya, Básti Juli, Cserhalmi György, Kulka János),  s akik nagy szerepet játszanak pályafutásomban. Jómagam énekelni is fogok, sokat szaxofonozni, sőt új dalok is születnek, pontosabban születtek már ez alkalomra.

Életműve már megjelent egy albumsorozat formájában, a Dimenzió együttestől a Férfi és Nő Live-ig felvonultatva sokoldalúságát. Melyiket nyomná a kezébe annak a külföldinek vagy marslakónak, akinek be kéne mutatni az igazi Dés Lászlót?
Ez az a kérdés, amire lehetetlen jól válaszolni, hiszen számomra a Valahol Európában ugyanolyan fontos, mint a Dimenzió együttes volt annak idején, nem beszélve az életműkoncert névadó daláról, a Nagy utazásról, de ugyanolyan helyet foglal el a szívemben a Trio Stendhal, mely egy csodálatos sikertörténet itthon és külföldön. Mind fontos, nem vághatom le valamelyik karomat, ugyanúgy szeretem a dzsesszt, mint ahogy a dalaimat is fontosnak tartom.

Az egyik legnépszerűbb színészlemez Dés Lászlótól, Udvaros Dorottya: Átutazó


Közismert a barátsága Esterházy Péterrel, Parti Nagy Lajossal, akikkel számos közös irodalmi esten vett, vesz részt. Hogy jött a képbe a jóval fiatalabb Grecsó Krisztián, akivel a Mellettem elférsz című műsorban együtt szerepel?
Egy véletlennek köszönhetően: tavalyelőtt a kapolcsi fesztiválon léptünk fel Esterházyval, szép este volt. Tavaly nyáron is meghívtak bennünket, Péter nem ért rá, nekem viszont olyan kellemes emlékeim voltak arról az estéről, hogy kértem a szervezőket: ne mondjuk le, fellépek mással. Én javasoltam Grecsót, akkoriban olvastam ugyanis a Mellettem elférsz című regényét. Korábban mindig magam korabeli írókkal léptem fel (nyilvánvalóan a saját generációjával barátkozik elsősorban az ember), így  izgatott is, hogy milyen egy fiatalabb íróval fellépni. Ez az este is nagyon jól sikerült, ráadásul András, a fiam előttünk játszott egy zenekarral. Megkérdeztem, van-e kedve maradni a színpadon. Szerencsére ráért, így ütőhangszerekkel kiegészítve,nagyon jól éreztük magunkat. Ezt követően  jött a gondolat, hogy miért nem csináljuk ezt többször  is. A terv idén tavaszra megvalósult, olyannyira, hogy turné lett belőle.

Részlet A dzsungel könyve musicalből

Hogyan készül fel egy ilyen estre? 
Elsősorban sokat kell gyakorolni a szaxofonon. Ez nálam azonban nem annyira evidens, hiszen sokféle dolgot csinálok, ami sokszor teljesen ellentétes, például a komponálás egészen másfajta tevékenység, az inkább magányos szellemi munka. A gyakorlás mellett olvasni kell, belehelyezkedni a szövegbe, nincs semmiféle előre megbeszélt forgatókönyv, hiszen a zene a egyfajta folytatása, értelmezése a szövegnek. Így csak kiválóan improvizáló, reflexív, kreatív, nagy figyelemmel és érzékenységgel rendelkező muzsikosokkal lehet ezt a műfajt művelni.
  

Szóba került már az előadás harmadik szereplője, az Ön fia, Dés András. Ő a papa hatására lett muzsikus?
Nem terelgettem erre a pályára,  de egy zenész apa mellett nyilvánvalóan egyenesebb az út, mint másnál. Jómagam a zenében élek, zenélek is és sok mindent hallgatok, ráadásul fiatalon még nem volt dolgozószobám sem, így tizenéves koráig végighallgatta, ahogy gyakoroltam, komponáltam. Neki teljesen természetes volt mindez, nagyon hamar, 3-4-5 éves korában megtanulta azt a zenei nyelvet, amit én csak tizenéves koromban értettem meg.

Aztán hatéves korában rákérdeztem, lenne kedve valamilyen hangszeren játszani? Azonnal rávágta, hogy őt a ritmus, a dob érdekli. Volt a közelben egy zeneiskola, oda beiratkozott, kiváló tanára volt, de igazából csak kamaszkorában kezdett el komolyan a zene felé fordulni. Két lányom is tanult zenét, de ők más pályát választottak, ennek ellenére hasznos volt, hiszen  szeretik a zenét és ez a legfontosabb. Hiszek abban, hogy nincs botfülű ember, a zene szeretetére mindenkit rá lehet vezetni,, s kell is, hiszen gazdagabb lesz az ember, egy lélek, ha szereti a zenét, különösen akkor, ha a jó zenét. És ha nagyon tehetséges, szorgalmas, elhivatott, makacs, ráadásul szerencsés is, akkor van esélye kitűnni az átlagból.