Nem fizetünk, kuss!

Bár nincsenek váteszi képességeim, azt mégis jó eséllyel megjósolhatom, hogy az a kis magyar „adósságkezelésii eljárás”, amellyel Morvai Krisztina a március 15-i nemzeti ünnep alkalmából lepte meg a nagyérdeműt, igen népszerű lesz a huszáros rohamokra mindig is fogékonyak bizonyára nem kis táborában. És itt nem csupán arról van szó, hogy az ötlet „szülőanyja”, a Jobbik európai parlamenti listájának a vezetője lassan-lassan a jelenkori magyar radikalizmus egyik emblematikus figurájává, egyfajta ikonkjává növi ki magát, mint inkább arról, hogy ebben az országban sohasem volt túlságosan nehéz híveket toborozni a kurucos (rebellis?) hagyományokon alapuló megoldási módok támogatására. Márpedig a Morvai által ezúttal felvetett elképzelés a leginkább ezekre hajaz, hiszen nem kevesebbről szól, mint hogy tojjunk jó magasról a Nemzetközi Valutaalapra (IMF), a Világbankra és az EU-ra, és jelentsük ki, hogy innentől kezdve egy büdös fillért sem vagyunk hajlandóak törleszteni a „tolvajbanda által felvett kölcsönökből”, mert „már sokszorosan visszafizettük azokat”, és „mert nem nekik lehet felénk követelésük, hanem fordítva”. Morvai szerint a törlesztést „el kell felejteni úgy, ahogy van”, és az erről szóló esetleges tárgyalásokon azt az alapkoncepciót kellene képviselni, hogy „nem akarunk fizetni (...), mert belepusztul a magyar nép (...), és mi nem pusztulásra vagyunk ítélve”. Nos, bár rettentő kíváncsi lennék rá, milyen szemeket is meresztenének az IMF és a Világbank sokat látott és megélt pénzügyérei, amikor Morvai Krisztina közölné velük, hogy coki, uraim, de nem játsszuk tovább a fejős tehén szerepét, ám a dologban mégsem ez izgat a legjobban, hanem az a gyönyörű perspektíva, amit a reménybeli EP-képviselő asszony javaslata valamennyiünk számára nyújt.  

És hát, tényleg, nem is tudom, vajon miért is nem nekünk jutott az eszünkbe Morvai Krisztina igazán forradalmi elgondolása. Nekünk, akik hajszál pontosan tudjuk, hogy a bankok (akárcsak a nemzetközi pénzügyi szervezetek) messze-messze nem valamiféle jótékonysági egyletek..., nekünk, akik azzal is tisztában vagyunk, hogy amióta csak világ a világ, hitelt adni mindig is lényegesen jobb üzlet volt, mint felvenni...,, nekünk, akik majd'' egy egész életen át nyögjük a hiteleink törlesztőrészleteit, ahelyett, hogy vennénk egy jó mély lélegzetet, és (a la Morva Krisztina)) azt mondanánk a bankunkban, hogy na, emberek, nekünk ebből a fizetgetősdis játékbóll ennyi bőven elég volt, köszönjünk el szépen egymástól..., akinek meg mindez nem tetszik, tehet nekünk egy szívességet. Hát, igen, világos, tiszta, sallangmentes beszéd, a maga egyszerűségében is zseniális megoldás..., és ami talán még ennél is fontosabb: némi fantáziával továbbfejleszthető. Azon az alapon ugyanis, ahogyan egy általunk kért (hadd ne mondjam: kikönyörgött), nem pedig erőnek erejével ránk tukmált hitelről kijelentjhetjük, hogy azt márpedig az eszünk ágában sincs visszafizetni..., nos, ezen az alapon egy sor más dolgot is bátran megtehetnénk; így példának okáért minden lacafacázás nélkül elhajthatjnánk a főbérlőnket, esetleg az áram- és a gázszolgáltató számlával kopogtató embereit, mondván, a hosszú-hosszú évek folyamán busásan megfizettük már, ami járt, és persze, nyugodt szívvel semmisnek tekinthetnénk más szerződéseket is, ha véletlenül úgy ítélnénk meg, hogy azok teljesítésébe belepusztulnánk, noha mi nem pusztulásra ítéltettünk. Így hát a magam részéről nemcsak maximálisan pártolom Morvai ötletét, de már türelmetlenül várom azt a pillanatot, amikor valaki népszavazást is kezdeményez az ügyben, mondjuk egy olyasféle kérdéssel, miszerint  „akarja-e Ön, hogy a Magyarország által az IMF-től, illetve a Világbanktól felvett 25 milliárd dollár hitelt kamatostul, maradéktalanul visszafizessük, avagy...” Rutinunk ezen a téren mindenesetre már van.