Hírek

2008.08.24. 03:46

Tavaly nem voltunk még szegények?

Függetlenül attól, hogy megszerzi-e a remélt medáliát a vízipólócsapat, vagy nem – de erre ne is gondoljunk – tény: a magyar küldöttség a mostaninál, a megszerzett aranyérmek számát tekintve, csak egyszer, 1900-ben szerepelt gyengébben. Nem egy sportág, nem egy-két sportoló, nem néhány esélyes mondott csődöt.

Dénes Tamás

Az egész küldöttség jóval elmaradt a várakozásoktól. Alatta maradt a legszerényebb jóslatokban megfogalmazott latolgatásokban is. Az természetes, hogy a jóslásoknál a szív is számol, nem csak az agy. Ennek ellenére, például Schmitt Pál, a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke az elmúlt olimpiákon mindig nagyon közel járt a telitalálathoz, emlékeim szerint Sydneyben és Athénben is eltalálta az érmek számát. Ezért is citálom, nem azért, hogy szembesítsem a szavaival, hogy 6 aranyat, 6 ezüstöt, s 6 bronzot prognosztizált. Hozzáteszem: a magyar sportpolitikusok közül az övé volt talán a legszerényebb jóslat. A fentiekből kiindulva nem vitatható: kudarcolimpia a mi szempontunkból a pekingi.

De mik vezettek ehhez a szerepléshez? A leggyakrabban elhangzó érv a pénztelenség. Elegánsabban fogalmazva: a sport alulfinanszírozottsága. Az állami sportirányítás szereplői azt állítják, minden pénz rendelkezésére állt. A felelős miniszter, Gyenesei István szerint „a versenysportban benn lévő pénznek 10-15 százaléka az állami forrás, tehát ilyen szempontból nem meghatározó az állam szerepe. Lehetne több, akárcsak az oktatásban vagy a kultúrában, de nem jutott rá több. Reálértéken számolva a sportszövetségeknek adott éves támogatás Sydneytől Pekingig 136 százalékkal emelkedett. Abszolút értékben ez 2000-ben 1,164 milliárd, 2004-ben 1,669 milliárd, idén pedig 2,531 milliárd forint volt. Ugyanilyen háttérrel, néhány hónappal ezelőtt Európa- vagy világbajnokságon jól szerepeltek azok a sportágak, amelyek itt dobogó közelébe sem tudtak kerülni. Ennek nem a 8-10 éve tartó, a szükségesnél alacsonyabb támogatás az oka.”

Ugyanakkor a MOB és néhány szakszövetség vezetői úgy gondolják, az utóbbi évek központi (sport)politikájának tulajdonítható a mostani csalódás. Kovács Tamás, az olimpiai bizottság igazgatója keményen fogalmazott a Magyar Rádiónak adott interjújában: „A MOB nem több egy utazási irodánál, amelynek a feladata a kiutaztatás az olimpiára. Rossz a sporttörvény, míg az ötpárti támogatást élvező nemzeti sportstratégia mögött nincs pénz, ezért semmit sem ér.” Hozzátette, a magyar sportélet szereplői tisztában voltak azzal, hogy a tehetséges versenyzői és edzői gárda csak egy adott pontig lesz képes tolni a szekeret, és előbb-utóbb bekövetkezik a hidegzuhany. Megemlítette a miniszterelnök felelősségét, akinek a döntése nyomán szűnt meg a magyar sportirányítás, amelyet először sporthivatalra, majd szakállamtitkárságra fokoztak le.

Schmitt Pál, a MOB elnöke is úgy látta, a magyar sport már évek óta erején felül teljesít. A pénzügyi helyzettel kapcsolatban leginkább azt nehezményezte, hogy annak ellenére, hogy a kormány a költségvetés egy százalékát tervezte a sportra fordítani, ennek mindössze húsz százaléka realizálódott. Citálta, hogy a sportból több folyik be az államkasszába, mint amennyit a sport kivesz belőle. Baráth Etele, a kajak-kenu szövetség elnöke, szocialista politikus is úgy véli, több pénzt kellene kapnia a sportnak, noha szerinte a felkészülésre volt elégséges pénz. A kérdés, persze, hogy ha több pénz kell, milyen forrásból teremthető elő. Közgazdászok és politikusok is úgy vélik, nem feltétlenül állami forrásból lehetne növelni a rendelkezésre álló összegeket – amiből következik, hogy az üzleti, a vállalkozói szférának kellene nagyobb szerepet vállalnia. Egyetértek, s ennek kapcsán még élesebben vetődik fel a kérdés: szükségünk van-e élsportra?

Persze, hangozhat az evidens válasz, legalábbis azoké, akik most szurkolnak érte. Akiknek talán nehéz most megemészteni, hogy a magyar sport, amely Sydneyben és Athénben is nyolc-nyolc aranyat, s összesen 17 érmet nyert, ettől messze elmaradt. Csak az a rossz érzésem van, hogy ugyanezek asszisztálnak a magyar társadalom teljes értékvesztéséhez és tévesztéséhez. Most üt vissza az (is), hogy nálunk nincs becsülete a teljesítménynek, percemberekből lesznek sztárok, ők kapják az elektronikus média figyelmét – s így aztán a szponzorokét is.

Tény, hogy ebben a pillanatban nem látom, hogy a korábbi sikerek visszatérhetnek. De azt sem hiszem, hogy csak a pénztelenség lenne a kudarcok oka, noha az éremtáblázaton szinte csak olyan országok előzik meg a miénket, amelyek gazdasági teljesítőképessége nagyobb, Magyarországénál. (Jamaica és Kuba a kivétel). Kiszélesedett a sportvilág, a több mint húszfős küldöttséggel érkezők közül csak Angola, Honduras, Hongkong, Pakisztán, és Montenegró nem nyert érmet – utóbbi még ma szerezhet egy bronzot. Ugyancsak a hazai gazdasági helyzettel függ össze, hogy nem tudjuk jó néhány sportágban megtartani az edzőinket, de még ez sem meglepetés, nem tudjuk megtartani a kutatóink, az orvosaink, vagy éppen a matematikusaink egy részét sem. Bevallom, én egyetlen faktor miatt vagyok szomorú az olimpiai szereplést látva. A rossz szereplést, hivatásos szurkolóként, meg tudtam emészteni. De a motiválatlan, kedv nélküli teljesítményt nem.

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a beol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a beol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!