A tévedés joga

Azt mondja dr. Éger István, a Magyar Orvosi Kamara elnöke, hogy „a diagnosztikus tévedés alapvető joga az orvosnak”, már amennyiben úgy jut helytelen következtetésre, hogy a tőle elvárható módon jár el, azaz a szakma szabályai szerinti vizsgálatokat elvégzi, mindent dokumentál, és így tovább, és így tovább. Nos, ami engem illet, teljesen igazat adok Éger doktornak, lévén az orvos is ember, ő sem csalhatatlan, nem is szólva arról a jól ismert tényről, miszerint az orvoslás nem egzakt tudomány, ilyenformán pedig nagy szerepet játszanak benne az olyan, nem igazán megfogható tényezők is, mint például a megérzés, avagy tapasztalat. Ám hiába vagyunk tisztában azzal, hogy senki sincs, aki ne hibáz(hat)na a munkája során, azt mégis nagyon nehezen (vagy sehogy sem) vagyunk hajlandóak tudomásul venni, hogy tudniillik a tévedések nem egyforma következményekkel járnak. Mert amíg mondjuk egy tanár „selejtje” legfeljebb egy buta tanuló, addig egy repülőgép pilótájának a hibája százak életébe kerülhet..., és valahol ugyanez a helyzet akkor is, amikor egy-egy orvos nem áll a feladata magaslatán, mint történt az mostanában nem egy alkalommal. És bár ez utóbbi ügyekben sem vitatható a „tévedés joga”, nem vagyok meggyőződve arról, hogy az erre való hivatkozás – éppen a dr. Éger által elmondottak fényében – megfelelő érv lesz/lehet a bíróságon.   

Ott van mindjárt a győri ügyeletes orvos sztorija, ahol elvben „csak” annyit kellene a most folyó belső vizsgálatnak tisztáznia, hogy az illető állt-e valamely tudatmódosító szer hatása alatt – amiként azt többen állítják –, ugyanis az őt foglalkoztató kórház (a boncolás eredményeire hivatkozva) kijelentette, hogy kollégájuk részéről nem történt mulasztás, azaz az 55 éves szívinfarktusos nő menthetetlen volt. Lehet, hogy így van, lehet, hogy nem, számomra mindenesetre kérdés, hogy egy részeg orvos adott esetben képes-e a tőle elvárható gondossággal eljárni, valamint megfelelő döntéseket hozni. De említhetném azt a történetet is, amelyről az egyik napilap számolt be, s amely arról szól, hogy orvos a torokfájásra panaszkodó betegnek sok folyadékot és vitamint javasolt, majd pár nap múlva (miután nem szűntek meg a panaszok) antibiotikumos kezelést írt elő, ám a páciens később deréktól lefelé megbénult..., holott a baj – a szakemberek egybehangzó véleménye szerint – egy hétköznapi torokváladék-vizsgálattal megelőzhető lett volna. Ennél is tragikusabb végkifejletet eredményezett azonban annak az orvosnak a hibás diagnózisa, aki a magas lázzal küzdő, 15 hónapos gyermek kiütéseit bolhacsípésnek nézte..., holott a kisfiúnak – akinek az életét utóbb már nem sikerült megmenteni – agyhártyagyulladása volt.

Az idézett esetek azért tanulságosak, mert első – meglehet, felszínes – közelítésben mindegyiknél szóba jöhetne az „indokolható” tévedés (és voltak is erre utaló gyenge próbálkozások), messze nem erről van szó, lévén a szükséges vizsgálatok elvégzésének hiánya aligha tartozik a bocsánatos „bűnök” közé. Függetlenül attól, hogy esetleg így akarják beállítani.