Amíg bírja, Ungvári Miklós szeretne inspirációt, pluszt adni

– Négy olimpián vett részt, és tavaly az ötödiket is célba vette. Szóba jöhet még, hogy még egyszer nekifut egy újabb olimpiai ciklusnak, vagy most már egyértelműen az edzőség a prioritás?

– Mondhatom, hogy hat olimpiába „szagolhattam” bele, mert még 2000-ben Sydney-i olimpiára is megpróbáltam kijutni. Akkor a wroclawi olimpiára kvalifikáló Európa-bajnokságon indultam, de az nem jött össze, még nagyon fiatal voltam. Négy olimpián viszont ott voltam, kisebb-nagyobb sikerrel. Sajnos Tokió nem jött össze, mert a tavalyi világbajnokságon hetedik lettem és ez nem ért ötkarikás részvételt. Akkor és ott eldöntöttem, hogy befejezem, bár sokszor megfordult a fejemben, hogy visszatérek, ha máshol nem, a magyar bajnokságon, vagy más versenyen elindulok, de most a versenyzőket próbálom minél jobb eredményhez juttatni. Tavaly október óta a nagy tekintélynek örvendő japán Murakami Kiyoshi sensei mellett jómagam és Braun Ákos amolyan szőnyegedző szövetségi kapitányként viszem én a férfi, Ákos a női szakágat. A dzsúdónál maradtam, annál a szeretett sportágnál, amit már több mint harminc éve űzök, s bár a jelenlegi helyzet nem olyan komfortos számomra, nem mindig érzem olyan jól magam. Azonban úgy vagyok vele, hogy amíg bírok egy kis inspirációt, egy kis pluszt adni a dzsúdósoknak, a dzsudokáknak, addig szeretnék segíteni, ám amint úgy érzem, hogy elég volt, akkor lehet, hogy a civil élet felé orientálódom.

– Idén volt tíz éve, hogy Londonban a dobogó második fokára állt az olimpián. Eszébe jutott az évfordulón a döntő?

– Természetesen igen. Amíg nem leszek olyan öreg és szenilis, addig biztos, hogy előkerül, vagy ha igen, akkor a könyvet előveszem és megnézem, hogy mi is történt 2012. július 29-én. Fantasztikus volt, hogy húsz évvel Barcelona után ismét magyar olimpiai érmek születtek, július 28-án Csernoviczki Éva egy bronzéremmel mutatkozott be, ami egy nagy dopping lehetett, hogy a második napon jómagam is „bedöntőzhettem”. Négy évvel korábban, Pekingre várták tőlem a nagy lendületet, de Londonban született meg az ezüstérem. Minden évben július 29-én beugrik ez a döntő, elképesztő, hogy ez már egy évtizede történt. Aztán voltam még egy olimpián, majd még egy ciklus lement Tokióig. Rióban sikerült még egyszer egy érmes mérkőzésért küzdenem, ahol ötödik lettem végül. Ezek fájó pillanatok, ám mégis olyan csodálatos, hogy jó visszaemlékezni.

– Remélhetünk-e a közeljövőben olimpiai érmeket – netán aranyat – magyar dzsúdósóktól?

– Én egy tízgyermekes családból jövök, Ceglédről, egy kisvárosból, ami hasonló, mint Békéscsaba. Ezért vagyok itt most Békéscsabán, hogy népszerűsítsem a sportágat, hogy akár innen is kikerüljön valaki. Ezekben a gyermekekben is benne lehet, hogy nemcsak hogy magyar bajnoki érmekig jussanak, hanem akár olimpiákon ott lehessenek. Nagyon jó a jelenlegi válogatott, bízom benne, hogy a következő olimpián, 2024-ben valaki valamilyen éremmel, helyezéssel fog előrukkolni.

– Azért ha nem is Önt, de egy Ungvárit még láthatunk olimpián?

– Remélem, hogy Attila öcsém a második olimpiáját meg fogja tudni csinálni, sikeresebben, mint Tokiót, és azon dolgozik, hogy a legjobb formát hozza ki magából.