Világcsúccsal teljesítette a közelmúltban az Országos Kékkört Szarvas Mátyás

Szarvas Mátyás, a Körösök Völgye Turista Egyesület (KVTE) többszörös világkupa-győztese és országos bajnok ultrafutója, Európa legmagasabb csúcsainak a megmászója ez utóbbiak közé tartozik. Semmi nem bizonyítja jobban ezt, mint a tények: 2020-ban és 2022-ben, a legnehezebb időszakban javította meg az Országos Kékkör Futás világcsúcsát 39, majd 38 napra. Elmondása szerint szinte a lehetetlenre vállalkozott, hiszen embertelen sok munkával sem sikerült előteremteni a tervezett és a közvélemény által nagyon várt mozifilmek költségvetését, sőt, magának a vállalkozás finanszírozásának a minimalista költségvetését sem. A koronavírus is megtizedelte csapatát, a munka dandárjának időszakában már csak a webes csapat maradt meg, baráti alapon. 

Ezer szálat tartott a kezében, ám mégsem azt nézte, miért sikerülhet az idei világcsúcs-kísérlete (melynek a következő évek miatt óriási szerepe volt, van és lesz), hanem sokkal inkább azt: hogyan tudja megcsinálni. Sikerrel járt, köszönhetően mentalitásának, kitartásának és a megmaradtak odaadó munkájának, segítségének. Ha a futás teljesítményoldalát nézzük, egyértelmű, hogy ha a 39 nap a határeset volt, akkor a 38 nap már a határtúllépés. Az egyetlen nappal kevesebb rendkívüli mértékben forgatta fel az első két hét fizikai teljesítményét, technikáját, logisztikáját. 

A papírra vetett terv és a kivitelezés között a rugalmasság volt a leggyakrabban emlegetett szó az első tizennégy napban, hiszen szinte állandó változás alatt voltak a napi szakaszok távjai, rajt- és célhelyei, hol a logisztika, hol a futó állapota miatt. Ekkor kellett Szarvas Mátyásnak meghoznia azt a plusz egy napot, amellyel a teljesítés időtartama egy nappal rövidült, hogy aztán Csongrádot elérve „már csak” tartania kelljen azt a további 1500 km-en keresztül. Leírva ez nagyon egyszerűnek tűnik, ám a valóságban kőkemény munkát és sok-sok kitartást igényelt. 

A IV. Országos Kékkör Futásról így beszélt a csabai származású ultrafutó. 

– Hajnalonként fagyos időben indultam az első tíz napban, ezúttal a korábbiakban megszokottal ellentétben nem a hegyek, kelet felé, hanem először le, a Dél-Dunántúlra, majd a Dunán átkelve végig az Alföldön, hogy csak a végén következzenek a nagy hegyek. A fordított irány nagyszerű lehetőség volt a másként látásra, időnként meg is zavart, mint a rutinból vezető sofőrt a behajtani tilos tábla, és itt-ott elkeveredtem egy kicsi időre egyszer-egyszer. Szóval reggelente gyakran fáztak az ujjaim, még kesztyűben is. A Dunán átkelve aztán megérkeztem a homok világába. Különleges helyzetben futhattam végig az Alföldi Kéktúra 850 km-ét – kora tavasszal olyan nyári szárazságban, amely nagyon ritka. Szél, folyamatosan homokviharok, porfelhők, állandó küzdelem a lábam alatt a futóhomokkal. A gátak világa, a Bihari-sík végtelenje, a Hajdúság rejtett csodái, majd a Bodrogközön át a zempléni „sátorhegyek” közelítése. Aztán az Északi-középhegységben ismét beléptem a tél világába, először dagonyázás a Csereháton, aztán hatalmas hó a Bükkben és a Mátrában 600 m felett, majd a vendégmarasztaló Cserhát a sárral… Megannyi kihívás és újabb élmény, de rendíthetetlenül haladtam előre a célom felé. Rendkívül ritka pillanat volt a Börzsöny csúcsán, a Csóványoson, kilencszáz méter felett a szélcsend, hiszen itt szinte mindig kegyetlenül fúj a szél. Ha felteszem magamnak a kérdést, hogy melyik nap volt a legemlékezetesebb nehézség szempontjából, nos, akkor egyértelműen a 34. napra szavazok, amikor a Budai-hegységben, a Pilisben és a Gerecsében futottam. Túlélni – ez az egy dolog járt egész nap a fejemben. Ömlő, szakadó eső már hajnaltól, szél, veszélyes ereszkedők, mindenhol víz, csúszkálás, esések, villámlás, szinte nulla százalék esély a normális bélyegzésre. Az egyik legnagyobb győzelem a harmincnyolc nap alatt ennek a hetven km-nek a teljesítése volt. Mindez persze üzenet volt: bármire képesek vagyunk, ha fontosnak érezzük a célunkat, ha az önismeretünk kellően mély, és hiszünk önmagunkban. 
Végül néhány gondolatot osztott meg velünk az extrém vállalkozás tapasztalatairól a rutinos sportember. 

– Rengeteg féle, fajta fa áll az erdőségeinkben, együtt… Jól megvannak, nem bántják, hanem tisztelik, nem gyengítik, hanem erősítik egymást. Együtt állják ki a viharok próbáját, együtt adnak árnyat a gyengébbeknek. Sokat tanulhatunk tőlük. Ezért sem volt könnyű visszaérkeznem a „vadonból” a mindennapokba. Ugyanilyen gyomorfordító az a rengeteg hulladék, amely emberek által kerül ki a természetbe, de ugyanilyen öngól a leggyilkosabb hulladék, a digitális hulladék (eszközök + sugárzás), amely ellen semmit nem teszünk, sokkal inkább még növeljük is a mértékét (5G, 6G stb.), amellyel csak gyorsítjuk a rendelkezésünkre álló idő fogyását, magát a világot, miközben épp arra lenne szükség, hogy megszabadítsuk bolygónkat az eszméletlen mennyiségű fölösleges információtól, dezinformációtól. A magánosítás elképesztő méreteket ölt a Kékkörön is, időnként már úgy éreztem, hogy egy börtönben vagyok, ahol kerítések között közlekedhetek csak, a számomra engedélyezett ösvényen. Az már csak ráadás, hogy mennyi plusz km-rel növelik ezek az útvonal hosszát. Ezzel együtt: a kék csodálatos. Varázslatos. Végtelen. Kívánom a lehető legtöbb embernek, hogy itt, a szépségei és nehézségei között találja meg önmagát, vagy találjon vissza önmagához, hiszen az igazából „való világ” egyetlen dolgot követel most tőlünk, és erre nagyon gyorsan át kell állítania mindenkinek önmagát, akinek még céljai vannak az életben: a változás képességét. Erre ragyogó „kórház” a Kékkör, a természet. Cigaretta és eldobott csikkek nélkül…