Istennel talállak, testvérem: cigány történetek a gyulai múzeum Erdős Kamill-gyűjteménye alapján

A cigány közösségekben „álruhában járó” legendás kutató, a „szőke cigány”, azaz Erdős Kamill (1924–1962) etnográfus, nyelvész alig ismert fényképei, kevésbé kutatott kézirataiból, magnószalagjaiból kibomló történetei állnak a Néprajzi Múzeum új időszaki kiállításának középpontjában. Ám a kedden nyílt tárlat nemcsak a gyulai Erkel Ferenc Múzeum gyűjteményében őrzött Erdős Kamill-hagyatékot mutatja be, hanem azt is megmutatja, hogyan élhet tovább egy lezártnak tűnő életmű: a kiállítás megalkotásának fontos elemeként a két említett múzeum etnográfusai több mint fél évszázad után felkutatták az egykori közösségek ma élő tagjait, a már nem élők emlékét.

Ki volt Erdős Kamill? Néprajzkutató, vagy ahogy saját korában megfogalmazódott: „kém”, esetleg „cigány gróf”? – teszi fel a kérdést a gyulai Erkel Ferenc Nonprofit Kft. közleménye. A fiatalon meghalt Erdős Kamill az 1950-es években kezdett a Békés megyei, majd a magyarországi cigányság iránt érdeklődni. Életében mindössze három tanulmánya jelent meg magyarul, valamivel több pedig angol, illetve francia nyelven, de fotókból, magnószalagokból, kéziratokból álló, az Erkel Ferenc Múzeumban őrzött hagyatékát még akkor is nagy becsben tartja a hazai néprajzkutatás, ha az eddig feldolgozatlan maradt.

Sajátos kutatómódszeréhez hozzájárult, hogy a cigány, illetve romani nyelv több változatát is tökéletesen beszélte, jól ismerte ennek a kultúrának a belső törvényszerűségeit. Így egy olyan korszakban tudott hiteles néprajzi anyagot rögzíteni, amikor a cigány közösségek – évszázados kirekesztettségük következményeként – még zártak voltak, az idegent gyanakodva fogadták, a fényképezéstől pedig féltek.

A kiállítás e páratlan hagyaték megszólaltatására tesz kísérletet többféle módszerrel. A kurátorok fényképeket olvastak össze a tanulmányokkal, kéziratokkal, hangfelvételekkel, rekonstruálták Erdős Kamill kutatói módszereit, igyekeztek megérteni azt a sajátos testvériséget, amelyet a társadalom peremére szorult emberek iránt érzett.

A kiállítás főcíme – Istennel talállak, testvérem! / Devlesa arakhavtu, phrala! – egy bevett köszöntési formula, amelyet Erdős Kamill akkor használt, amikor cigány barátaival levelezett, de akkor is, amikor ismeretlen cigány közösségekbe toppant be. A kiállítás, bár számos néprajzi témát – esküvő, sirató, hiedelmek, mesterségek – felsorakoztat, nem a néprajzi tárgyakat, hanem az embert, az emberi kapcsolatok sokféleségét állítja középpontba.

A kiállítás a Néprajzi Múzeum és a gyulai Erkel Ferenc Múzeum, mint a gyűjtemény birtokló közgyűjtemény közös projektje. A mind egyediségében, mind méretében páratlan Erdős-gyűjtemény a kutató özvegyének köszönhetően került a gyulai múzeum tulajdonába. A néprajzkutatóvá csak évekkel később vált Erdős 1952-ben egy őszi délután érkezett a gyulai tüdőszanatóriumba, amely későbbi magánéletét is meghatározta: az első személy, akivel a városban találkozott, leendő felesége volt. Rá két évre egy megfázás miatt állapota súlyosan visszaesett, az ezt követő lábadozás után, felesége tanácsára kezdett módszeresen, hivatásszerűen foglalkozni a cigánysággal. Munkássága már rövidre szabott élete végére legendássá tette őt, kutatása megkerülhetetlen a cigánysággal foglalkozó néprajzosok körében.

A tárlat megvalósulását – a Néprajzi Múzeum szakemberei. Schleicher Vera, Paréj Gabriella, André Raatsch, Rézműves Melinda, Szuhay Péter mellett kurátorként a gyulai közgyűjtemény három fiatal szakembere, Horváth-Nagy Adrienn, Nyári Ivett és Szappanos Gábor segítette. Közös munkájuk szép példája, miként tud együtt dolgozni egy nemzetközi hírű fővárosi közgyűjtemény és egy modern vidéki múzeum.