„Ha nem dolgoznék, talán meg is halnék”: Balassi-emlékkardot kapott Zalán Tibor

– Milyen érzés, hogy Önnek ítélték oda a díjat?

– Sokszor elgondolkodom azon, hogy miért kapok díjakat, hiszen én nem az a fazon vagyok, akinek díjakat kell adni. Főleg nem egy ilyen vitéz-díjat, egy nagy kardot. Aztán rájöttem, valószínűleg azért gondoltak rám, mert Balassi is egy meglehetősen zűrös figura volt. Írta a szövegeit és közben élte az életét. Abban mindenképpen hasonlítunk egymásra, hogy nem akarunk betagozódni a társadalmi szokásrendek közé. Ő is nagy disznóságokat csinált, amiről mára megfeledkeztünk, és remélem az enyéimről is meg fognak feledkezni később. Tehát, amikor megkaptam a díjat nem voltam meghatódva, de örültem, ahogy minden díjnak örül az ember. Nyilván azért is adták ezt nekem, mert úgy gondolták, hogy valamit azért már csináltam eddig. 

– Párhuzamot vont önmaga és Balassi között. Mire gondolt az alatt, hogy egyikőjük sem szeret betagozódni a társadalomba?

– Soha nem szerettem csoportokba tartozni. Nem voltam önképzőkörös, nem voltam különböző mozgalmaknak a tagja és most sem tudok beletagozódni sem a politikai irányzatokba, sem a művészeti irányzatokba. Ha mégis bekerültem valahova, és felismertem ezt, rögtön kereket is oldottam. Amikor uniformizálódik az ember, akkor elkezdi unni saját magát is. Elkezd magára úgy nézni és gondolni, mintha valaki lenne, mintha tekintélyes valaki lenne: ilyenkor onnan rögtön el kell tűnni. Mindig így tettem, és most is egyedül lézengek, valahol a „senki földjén”. Örülök, hogy még számon tartanak, de nem hiszem, hogy dolgom lenne erre figyelni. 

– Ha jól tudom, költők terjesztik fel a díjra a neveket. Mit gondol, miért Önt választották?

– Legalább hatvan könyvem jelent meg, ez szörnyen sok, harmaduk biztosan verses kötet. Nézzen rám: van egy ember, aki viszonylag egyedül csinálja az életét – mert nem tagja semmilyen védegyletnek, kondának, nyájnak. A logika szerint egy idő után „belém botlanak”, jé, itt van ez a…, és még él, és akkor adnak egy díjat nekem is. De komolyra fordítva a szót, ha költők adják a díjat, akkor lehet, hogy becsülnek a kollégák, aminek nagyon tudok örülni. 

– Mit gondol arról, hogy azt mondják, aki Balassi Bálint-emlékkardot kap, az idővel megkapja a Kossuth-díjat is?

– Ez egy óriási butaság, nem hiszem, hogy a kettőnek bármi köze lenne egymáshoz. Minden évben megkérdezik tőlem, hogy kapok-e, vagy megkaptam-e a Kossuth-díjat. Én nem tudom, miért olyan fontos ez a díj az embereknek, miért boldogtalan, aki nem kapja meg és miért boldogabb, aki igen. A vele járó összeg nagyon jól jönne a háztartásomban, de a díjjal magával nem tudok mit kezdeni. Ezzel sem.

– Meséljen picit arról, mivel foglalkozik mostanában, min dolgozik?

– Mindig foglalkozom valamivel. Költő vagyok, prózaíró, drámaíró, meseíró, hangjáték író, dramaturg. Úgy is fogalmazhatnék, amolyan íróíró. Ebből adódik, hogy nekem nincs hivatalos unkaidőm, ugyanakkor mindig csak dolgozom. Az alkotói válságot azért nem is ismerem, mert nincs miért alkotói válságban lennem. Emberi válságokat nap mint nap átélek, de ez nem ok arra, hogy ne dolgozzam. Ironikusan hangzik, pedig nem annak szánom: nincs időm alkotói válságban lenni... Mindig van valahol – valamelyik műnemben – valamit tennem. Most például a hangjáték-kötetemet javítgatom. Nagyon utálom a saját művemet olvasni, még korrektúrában is, dögunalmas és nagyon fárasztó vagyok saját magam számára, nem is tudom, miért szeretnek az olvasók, már ha szeretnek. Befejeztem a Felezőszonettek versciklust, ami egy, körülbelül 60-80 versemből önálló kötetet tesz ki. Ezután felmegyek majd Jenigbe, a hegyek közé, ott kisebb esszéket fogok írni, például Kassák Lajosról. 

– Kell néha a környezetváltás az íráshoz?

– Nem, nekem nem kell. Ez nyilván meghökkentő, mert a költők szeretnek arról beszámolni, hogy ők csendben tudnak írni, vagy zenére. Nekem teljesen mindegy, hogy hol vagyok, bárhol tudok írni, ha van mit írnom. Most is csak azért vonulok el, mert a családom síelni megy, engem pedig – mind mindig – elvisznek magukkal, addig sem kallódom el.

– Mi az, ami inspirálja a munkában?

– Ha nem dolgoznék, talán meg is halnék. Tipikus cápa-effektus. A cápa, ha nem úszik folyamatosan, megfullad. Ezt nagyon nehéz máshogy megfogalmazni. Valahol nemrég azt mondtam, talán a rádióban, hogy ha a Papírváros című, ötkötetes regényemet egyben kiadom, akkor abba fogom hagyni az írást, és ezt komolyan is gondolom. Nagyon lélekölő ám, amikor az ember éjjel fölriad, mert valami eszébe jut, aztán egy napon keresztül azt ragozza. Majd rájön, hogy semmit sem ér az egész és dobja ki a kukába. Nem is aludt, nem is haladt. Az írás megöli az ember idegrendszerét, jó lenne, életvédelmi kérdés, ha abba tudnám hagyni. De nem tudom. Lehet, az hajt, hogy az íráson kívül nem értek semmihez. Az a fölismerés, hogy talán nem vagyok tehetséges semmiben, oda vezet, hogy legalább azt meg akarom csinálni, amihez elvileg értek. Legyen ez pedig az írás! 

– Hogyan jellemezné a költői stílusát?

Amikor elindultam Szegedről – ott kezdtem el verseket írni – akkor Nagy László és Juhász Ferenc volt a két mesterem, vagyis őket szerettem a legjobban és olyan népies, szürrealista verseket írtam, mint ők. De amikor észrevettem magamon, hogy ez nagyon megy nekem, akkor azonnal abbahagytam. Mert életem végéig gyárthattam volna ezeket a szép metaforás dolgokat. Jól megéltem volna belőlük, de nem lett volna belőlem semmi - talán így sem lett. Ezt követően az avantgárd felé tájékozódtam, de azzal sem jártam jobban. Azt is abbahagytam. Azután olyan szép elégiákat írtam, hogy minden nő sírva fakadt, aki elolvasta. Abbahagytam. Kicsit unalmas már, nem? Szóval, mindig meguntam, amit csináltam, mire elfogadtak volna, vagy amikor már elfogadtak. 

Aztán kidolgoztam egy elméletet, a radikális eklektikát. Ez azt jelenti, hogy olyan összevissza lehetek (vigyázat, ez szigorúan megkonstruált zűrzavar), amilyen csak tudok lenni. Az antik formáktól kezdve az avantgárdon át az összes megszólalási formán végigrágtam magamat. Joggal kérhetem tehát, hogy nekem ne mondja meg senki, hogyan írjak, ne mondja meg senki, mit hova kell raknom egy szövegben. Ha akarok, egyetlen versen belül mindenféle stílusban megszólalok. És mindig azt írom, amit én akarok. A lényege a radikális eklektikának: semmilyen elvárásnak, semmilyen feltételnek nem megfelelni, semmilyen formarendszerbe nem beletagozódni, csinálni, azt, ami eszedbe jut. 

– Ahogy nekem említette, ritkán jut el Békéscsabára. Amikor mégis, milyen feladatai vannak?

– Én vagyok a színház dramaturgja, ami esetemben azt jelenti, hogy itt is vagyok, meg nem is. Amióta ez az online időszak beköszöntött, nem kell midig személyesen itt lennem, bár, szeretek jelen lenni. Tizenöt éven keresztül volt itt egy színészlakásom, amit ez év elején fel kellett adjak, mert olyan keveset vagyok már itt. Nagyon jó állás ez, még Fekete Péter hozott ide ezelőtt sok-sok évvel. Az volt az ajánlata, legyek olyan dramaturg, aki akkor jön, amikor kedve van és akkor dolgozik, amikor arra megkérik. Ez nekem nagyon jó így. Habár, a színház nem fizet túl jól ( – elmosolyodik és hozzáteszi – mondhatni, átkozottul rosszul fizet ), de a munka mellé rendkívüli szabadságot is ad.