A harmadik könyvén dolgozik a csabai írónő

– Mi volt az első történet, amit papírra vetett? 
– Általános iskolás voltam, amikor egy mesepályázatra írtam történetet egy tündérről, aki elindul megmenteni a tündérkirálylányt. Útközben tüskét lövő sündisznókat győz le, ám mire odaér, a királylány kiszabadítja magát. Ez volt az első történet, amit papírra vetettem, utána nem volt megállás. Nagyon rákaptam az írás ízére, szórakoztatott, ahogy kitaláltam a történeteket, és megírtam. Írtam például fogkrémgyárban dolgozó munkásról, és egy gilisztáról, aki betéved a városba. 

– Hogyan álltak össze ezek a rövid történetek egy kötetté? 
– Középiskola után is folytattam az írást. Mellette pedig kerestem a pályázati lehetőségeket, mert szükségem volt ingerekre, visszaigazolásokra. Az elért eredmények hatására pedig elkezdtem elhinni, hogy ez valami olyasmi, ami jól megy és tovább fejlődhetek benne. Ezután találtam rá az éppen akkor induló íróakadémiának egy pályázati felhívására, és jelentkeztem. Ez a pályázat 19 évesen óriási katalizátor volt a számomra. 

– Miként születnek ezek a kissé groteszk, mesés történetek? 
– Mindig van valami inger, helyzet, ami megragad, és elindít bennem egy gondolatot. Például a most megjelent második kötetemben van egy tevés történet, aminek az volt az előzménye, hogy anyukámmal elmentünk az állatkertbe, ahol lehetett tevegelni. Elgondolkodtam, vajon mit bírnak ezek az állatok, van valami súlyhatár? Ebből született meg a novella, amelyben egy embert a súlyhatár miatt nem engednek tevegelni, és egyfajta mediáció folyik közte és az állatkert között. 

– Miért éppen novellákba rendezi a gondolatit? 
– A novella egy méltatlanul el nem ismert műfaj, amely jól alkalmazkodik a modern ember életmódjához. Ahogy Örkény István is mondta: olvashatjuk őket ülve és állva, szélben és esőben vagy túlzsúfolt autóbuszon közlekedve. Ez a rövidség, ami íróként és olvasóként is elvarázsol. Illetve az a komplexitás, ami a líra sajátja, ahogy tömöríteni kell a dolgokat. Szeretem, ha a novelláknak mély mondanivalójuk van, és le kell hámozni a gunyoros, humoros mázat, hogy ezt meglássuk. De persze az sem baj, ha csak a humort fogadja be az olvasó. Ugyanakkor a történeteimből a mesei elemek sem hiányozhatnak, hiszen a mese egy olyan univerzális nyelv, amelyhez mindenki tud kapcsolódni­. 

– Most mégis egy regényen dolgozik. 
– Szociális munka alapszakot végeztem Szegeden, tavaly fejeztem be. Most egy kis útkeresésben vagyok, és közben egy ifjúsági utaztató kalandregényen dolgozom, ami egy fiatal tinédzser lányról szól, aki a testvéreivel keres valakit, miközben különböző kalandokba keveredik. Az utazás alatt persze őbenne is megindulnak folyamatok, változások. Nagy kihívás volt a regényírás, mert már beállt a gondolkodásom a rövidebb prózákra. Ugyanakkor ez a történet hat-hét éve formálódik, érik bennem, így megvolt már, hogy hova szeretnék eljutni, és a fontosabb pontokat is kijelöltem, közte pedig hagytam, hogy szabadon folyjon a cselekmény. Lassan a végére érek, nyáron még cicomázgatom, aztán eldöntöm, mi legyen a sorsa. 

– Az írásait olvasva nehéz meghatározni, mely korosztálynak szólnak. 
– Érdekes, hogy kit talál, szólít meg egy-egy történet. A most készülő regényt például a fiatal felnőtt közönségnek írom, de gyakran megesik, hogy elképzelek egy olvasót az íráshoz, és később visszahallom, hogy olyan embernek lett a kedvence, akinek nem biztos, hogy ajánlottam volna. 

– Mi volt az első regény, amit először olvasott? 
– Nagy hatással volt rám Böszörményi Gyula Gergő és az álomfogó című könyve, és Vavyan Fable (eredeti nevén: Molnár Éva) Vis Major-könyveinek az előzménykötetét is iszonyú sokszor elolvastam. De sokrétű az érdeklődésem, annyira, mint amennyire sokféle novellát írok: így Fekete Istvánt, Karinthy Frigyest, Örkényt Istvánt és Neil Gaimant is szeretek olvasni. Imádok borzongani, ugyanakkor szeretem, ha van valami feloldás a történetben.