Gyerekként a Jókai színházban játszott a csabai Szente Vajk

Az origo.hu írása szerint öt év után került be a fővárosi Madách Színház Volt egyszer egy csapat című musicaljébe, majd nem sokkal később szerzője lett a színház musicalpályázatán első díjat nyert, majd nagy sikerrel színpadra került Csoportterápia című zenés darabjának. A körúti teátrumban kapott először lehetőséget a rendezésre is. Ma már fővárosi és vidéki színházak sora játssza a rendezéseit, van közöttük olyan előadás, amelynek nézőszáma a százezret is meghaladta.

Mindemellett íróként is több színpadi művet jegyez, június elején új krimijét mutatják be. Tavaly augusztus 20-án mutatták be két szerzőtársával – Galambos Attilával és Juhász Leventével – közösen alkotott Puskás, a musical című darabját, amelyet maga állított színre. A hihetetlen sikerű musicalt június 17-én és 19-én a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon is meg lehet nézni. Mindemellett a kezdetektől műsorvezetője a Duna Televízió Magyarország, szeretlek! című vetélkedőjének, amely tavaly ünnepelte a 300. adását. Szente Vajk az idei évadtól a Kecskeméti Katona József Nemzeti Színház főrendezője, ugyanakkor filmtervén is dolgozik, hosszabb távon pedig szeretné elérni, hogy a honi zenés színházat a határainkon túl is elismerjék.

– Felmenői kapcsán tudható: édesapja a békéscsabai Csabagyöngye Kulturális Központ igazgatója, édesanyja pedig evangélikus szeretetotthont vezet. Anno szülei, öccse és nővére alkották közönségét az ön által rendezett, és plüss állatokkal előadott Hamlet-előadáson. Erős emlék a tizenegy éves korában színre vitt produkció?

– Több kötődésem van hozzá, mint ahhoz a gyerekszerephez, amelyet a Békéscsabai Jókai Színházban játszottam. Talán azért is, mert színészi pályafutásom egyre inkább háttérbe szorul. A kanapén előadott Hamlet közelebb állt ahhoz, amit rendezőként, íróként csinálok. Már a díszlet is izgalmas volt. Apukám akkoriban sok társasjátékot készített, az egyik ostromjátékát használtam fel az Arany János fordításában előadott Hamlethez.

– Úgy tudom, családi lapjukban hirdették meg a bemutatót.

– Nővérem volt a főszerkesztője, főmunkatárs. Én csak hirdettem benne, illetve bartereztünk: jutányosabb áron kapott jegyet a szobámban megtartott előadásra.

– Látta korábban élő szereplőkkel is a Shakespeare-művet?

– A magam változata után kértem meg a szüleimet, hogy vigyenek el a Gyulai Várszínházba, ahol Szakácsi Sándor címszereplésével játszották. A szüleim ugyan kérdezték, hogy nem akarnék-e inkább megenni egy nagy adag fagylaltot a legkiválóbb békéscsabai cukrászdában, ahelyett hogy Hamletet néznék Gyulán. Mondtam, hogy nem. Az 1993-as előadást Sík Ferenc rendezte, abszolút klasszikus stílusban. A koponya is ott volt Hamlet kezében a nagymonológ alatt. Óriási élmény volt a várudvaron előadott autentikus produkció.

– Egyetlen alkalommal jelentkezett a Színművészeti Egyetemre, ami nem jött össze. Ellenben 1999-ben felvették az akkori Nemzeti Színház Színiakadémiájára, ahol 2002-ben végzett. Mit adott az intézmény, ami rendezőként, íróként is hasznosítható?

– Például alázatot. Akkoriban olyan művészek tartoztak a Nemzeti Színház társulatához, mint például Sinkovits Imre, Kállai Ferenc, Agárdy Gábor. Nemcsak szakmailag, hanem a hivatáshoz való hozzáállásukból is sokat lehetett tanulni. Miközben ők valóban olyan nagy színművészek voltak, mint amilyennek tűntek. Élő legendák, akiket ugyanakkor nem szédített el önnön kiválóságuk. Aztán ők lassan mind meghaltak, korosztályuk más színházakhoz tartozó hasonló nagyságaival együtt. Márpedig az ilyen személyiségek jelenléte az egész szakmának hasznára van, emeli a hivatás nimbuszát. A Nemzeti Színház akadémiáján tanultam még valamit, ami arra ösztönöz, hogy a következő évtizedekben részese, generálója legyek mindannak, ami segíthet „felépíteni„, helyzetbe hozni egy olyan színházi generációt, ami hasonló magasságokba érhet, mint az említettek. Ehhez persze nemcsak a színházi életben kellene erős összefogás, hanem a médiumokkal is együtt kellene működni. Ma is vannak tehetséges, izgalmas alkotók, csak a legjobbak is elforgácsolódnak a jelen különböző méltatlan – főként kereskedelmi – megmutatkozásai során.

– Van arra konkrét, gyakorlati példája, hogy miként hatottak önre a saját kiválóságuktól el nem szédült legendák?

– A régi Nemzeti, a mai Pesti Magyar Színház művészbejárójával szemben működött és működik ma is a teátrum Gobbi nevű klubja. A közelében pedig volt és van is egy kávézó, abban ültünk egyszer növendéktársammal, Friedenthál Zolival, ő egy kávé, én egy ásványvíz mellett este tíz körül, előadás után. Egyszer csak nyílt az ajtó, belépett Agárdy Gábor. Meglátott minket, mondta, hogy a Gobbiban nagy a füst, de csak meginna egy felest. Kérdezte: „Fiúk, ideülhetek magukhoz?” Negyven percet, ha maradt, közben a Rómeó és Júlia hangfelvételéről mesélt, amelyet Várkonyi Zoltán rendezett a Magyar Rádióban. Ruttkai Éva és Latinovits Zoltán voltak a címszereplők, Agárdy Gábor Tybalt. Emberien mesélt, egyszerű történésekről, mégis lebilincselően. Ültünk, hallgattunk, és kikerültünk abból a világból, amelyben már akkor is olyan sokan gondolták magukat rendkívül fontosnak, olykor sztárnak, miközben messze nem voltak azok. Amikor Agárdy Gábor a sztori végére ért, megköszönte, hogy meghallgattuk, majd elbúcsúzott, elment. Nagyon sok mindent lehetett tanulni egy ilyen találkozásból.

– Édesanyjától mit kapott?

– Ő nagyon komoly családösszetartó erő. Organizálja, működteti az egész famíliát. Mindnyájunk ügyeinek intézésében sok segítséget ad. Miközben felépített egy szeretetotthont, amely sok száz idős ember életét könnyíti meg Békéscsabán és a térségben.