Rágóspapírba csomagolt könyv repít vissza a ’80–90-es évekbe

– Miért éppen Turbonak öltöztette az új könyvét, ha – mint írja – a Rin Tin Tin sokkal menőbb volt?

– A whiskey is sokkal menőbb volt, mint a kevert, nekünk mégis csak az jutott az első kocsmázás alkalmával. Igazából ez a Turbo a kiadó ötlete volt, és ez a rágó azért sokkal elterjedtebb volt itthon, mint amit a kamionosok nagy ritkán kidobáltak nekünk, főút mellett bandázó srácoknak. Erről több embernek eszébe jut egy bizonyos korszak, mint bármi másról. Figyelemfelkeltő, könyvborítóként teljesen átírja a tipográfia szabályait – épp ettől tűnik fel sok vásárlónak. „Jé, ez meg mi lehet, de érdekes!” Rengeteg könyv jelenik meg hetente, és olvasóból nem lesz ennyivel több. Ez a borító egy pirosan világító jelzés, így könnyebben el lehet érni, hogy az érdeklődők a kezükbe vegyék a kötetet, utána már jobb esetben a tartalom hozza magával a többit.

– A Facebook-oldalát látva telitalálat volt, igazi Turbo-kultuszt indított el. Számított ekkora lelkesedésre?

– Szerzőként minden lelkesedés meglep, még ma is szokatlan, hogy amit én itthon írogattam szabadidőmben hosszú hónapokon át, azt könyv formájában az ország másik végében valaki olvassa, és jól szórakozik rajta. Ilyenkor jönnek a fotók a könyvről különböző helyszíneken, nemrég Párizsból és Bali szigetéről kaptam Turbo-fotókat. Az is külön öröm, hogy valaki ezt a könyvet viszi magával egy kirándulásra, nyaralásra. Az olvasás, a könyv sajnos a tágabb ismeretségi körömben sem mindenkinél áll az első helyen, annyi inger és impulzus éri az embereket folyamatosan, hogy kényelmesebb egy okostelefon világító képernyőjét simogatva egymondatos híreket olvasgatni, rövid cikkekbe belekapni, mint leülni kettesben egy regénnyel. És mégis jönnek a fotók, a visszajelzések, idéznek a könyvből, ez külön öröm.

– A „Rajongók voltunk” egyfajta generációs könyvnek tűnik; regényes kötet, melyben a kései X és a korai Y generáció gyerekkori emlékeit felidéző novellák követik egymást. Hogy tapasztalja, ezek a történetek érdekesek más korosztályok számára is?

– Úgy gondolom, hogy a kellékek, amik körülveszik a srácokat a könyvben, ma is megvannak, csak közben átalakultak, lecserélődtek. Nekünk a kvarcjáték volt az okostelefon, vagy a számológépes, sok zenés kvarcóra. Mi még csúzliztunk online lövöldözős játékok helyett. Nyilván ezek a történetek azoknak, akik átélték, akik ebben az érában voltak ébredező kamaszok, sokkal többet adhatnak, mint mondjuk egy később született és felnövő generációnak. De pont a napokban egy barátommal beszélgettünk arról, hogy mi mennyire távol voltunk időben A Pál utcai fiúktól, amikor kiskamaszként kötelező olvasmány volt, és olvasás közben mégis ott voltunk azokkal a srácokkal, együtt küzdöttünk velük a grundért. Márai egyik kései naplójában írja, nem az a lényeg, miről írunk, hanem az, hogyan. Itt is azt gondolom, ha megvan a stílus, a megfelelő megközelítés, ezek a történetek érdekesek lehetnek egy mai tininek is.

– Mi a helyzet a történetekben szereplő generációkkal? Ugyanazokat az érzéseket váltja ki a könyv minden mai 30-40-es olvasóból? Vajon egy fővárosi vagy éppen egy falusi kamasz hasonlóan élte meg a rendszerváltás környéki éveket, mint egy szarvasi tizenéves?

– A nagyváros-kisváros kontraszt természetesen létezhetett akkor, de szerintem ezek elenyésző különbségek. Egy zárt ország fiataljai ugyanazokat a divathullámokat kapták el Szarvason, mint Budapesten, bár lehet, hogy némi késéssel érkezett le ide, az Alföldre mondjuk egy együttes iránti rajongás, vagy egy itt újként bemutatott étel, mint a hamburger. Egy barátom hetvenes születésű, és szerinte a kilencven környékén születettek sokkal gyorsabban alakuló trendeket, szinte hetente változó divatokat, színesebb váltásokat érezhettek természetes közegüknek, mint amit mondjuk egy 1970 vagy ’80 körül született magyar fiatal, amikor minden irányzat és hullám sokkal statikusabb volt. És akkor még nem beszéltünk a kétezer környékén világra jött generációról. Akkoriban ez a látszólagos trendállandóság betudható volt a lassabb információáramlásnak is. Ami ma sláger egy videómegosztón, holnap már a kutya nem kíváncsi rá. Akkor évekig rajongtunk egyetlen együttesért, és ugyanazt a két-három kazettát hallgattuk rongyosra.

– Például a Dolly Rollt vagy Flipper Öcsit, akik a dalaikkal – ahogyan arról Ön is ír – afféle Nyugatra néző ablakot nyitottak a keleti blokk gyerekei számára. Láttam a könyvét tizenéves olvasó kezében is. A mai fiatalok megérthetik ezt az érzést?

– Flipper Öcsi valami elképesztően nagy sztárnak tűnt nekünk a nyolcvanas években, mert gyerekként elhittük, hogy ezek az emberek így élnek. Alfa Romeóval csajoznak a tengerparton, spagettit esznek, miközben mi Trabanttal pöfögünk a földúton, és otthon sajtos tészta várt ebédre. De a nosztalgiatúrán kívül azt is egyfajta próbatételnek éreztem írás közben, hogy fenn tudom-e tartani mondjuk egy mai kamasz érdeklődését egy letűnt korszak relikviái, múló divatjai iránt, és az eddigi visszajelzésekből azt látom, hogy ez nagyban sikerült. Akkoriban én is értetlenül álltam apám szavai előtt, amikor arról mesélt, hogy karácsonyra egyetlen társasjátékot kaptak, és a két testvérével hónapokig csak azzal játszottak. Nem is biztos, hogy ezt meg kell értenie egy mai tizenévesnek, elég, ha átérzi. Ami még fontos, hogy az évtizedek alatt csak a minket körülvevő örömforrások változtak, alakultak, maga az öröm, a rajongás egy időtlen emberi tulajdonság, és a könyv erre a megismerésre, erre az első élmények okozta hevületre épít, ezt pedig így vagy úgy, de mindenki átéli kamaszkora során.

– Miként a társas kapcsolatok, kisebb-nagyobb közösségek kialakulását, fejlődését is. Könyvéből valós szereplők, rokonok, barátok, szarvasi arcok köszönnek vissza az olvasóra. Ez egyébként korábbi regényeiben is így volt. Tőlük milyen visszajelzéseket kapott a Turbo kapcsán?

– Ezek számomra olyan kapaszkodók – a valós keresztnevek –, melyek által még inkább vissza tudok helyezkedni abba a korba, abba a miliőbe. Egy Ákos nevű szereplőhöz könnyebb gyerekbőrbe bújva beszélnem őszintén, mint egy Sanyihoz, mert ilyen nevű barátom nem volt a lakótelepen. Az érintettek leginkább örülnek, de mivel nem vezetéknévvel, konkrétan megnevezett személyekről írok, így mondjuk Zalaegerszegen nem az én Ákos nevű barátomat látják maguk előtt az olvasók, hanem egy ottani havert. Ezek az adalékok csak esetleg egy szűk baráti körnek érdekesek – nahát, ez én vagyok, és tényleg ilyen csibészek voltunk. De persze nem minden és nem pont így történt meg velünk. Muszáj színezni, túlozni, meg hát egy kamasz eleve hantázik, felpörögve szövegel, nagyot mond folyamatosan, egymásra licitáltunk, ha valami kalandról, halfogásról, diszkózásról, csajozásról volt szó. Akkoriban az volt a szenzáció, amit átéltünk, nem az, amit a neten olvastunk.

– Azt írja az egyik horgászós fejezetben, amikor a Körös vizére tekint: „… egy pillanatra megint látom a gyerekarcomat visszatükröződni”. És valóban, eddigi regényei főhősein keresztül megismerhettük a gyermek, a kiskamasz, a középiskolás és a fiatal felnőtt Hartayt is, aki egy komoly cég, egy szarvasi tehenészet egyik vezetője. Vannak még személyes történetei, melyek könyvbe kívánkoznak? Tudja már, hogy miről szól majd a következő regénye?

– Rengeteg lappangó sztorim van, és engem is meglepne, ha nem írnék már a jövőben ezekről. Kár lenne tagadni, hogy a főszereplő fiú mindig egy kicsit én vagyok, de azért igyekszem itt-ott eltávolítani magamtól a beszélőt. Minden megjelent regényem után olyan ürességérzés kerít hatalmába, ami azt sugallja, hogy többé nem írok prózát. Ez most is megvan. És akkor általában eltelik pár hónap, amikor megpillantok valamit, megszólal bennem egy hang. Úgy érzem, ezt nem szabad siettetni, ez az időszak a szemlélődésé. Főleg, mert a következő könyvanyagom már szerkesztés alatt. Ha minden jól megy, a blogomon és más felületeken publikált humoreszkeimből adunk a közeljövőben egy válogatást. És persze a versek, ott nincs szünet, folyamatosan születnek, azokból is összeáll lassan egy kötetrevaló.

Rajongók voltunk – részlet a könyvből

„Egyszer tényleg ki kéne utazni a tengerhez. Nem muszáj Alfa Romeóval, lehet az Trabi is, csak bírja ki odáig. És akkor ott nyaralni. Szerinted milyen lehet nyaralni? De olyan igazi, nyári időben. Feküdni egy tengerparton, belevetni magunkat a hullámokba, és csokibarnán hazajönni, ami után mindenki vágyakozna. Mi tavaly voltunk a Balatonnál, de végig esett, szerintem húsz fok sem volt. Társasoztunk a szálláson, meg eljártunk kajálni egy szomszéd étterembe néha. Hát, köszi az ilyen vakációt. De a tengernél állítólag mindig süt a nap. Hány kilométer lehet odáig az út? Ezer? Kétezer? (…) Szerinted mi hány évesek leszünk, amikor először mehetünk a tengerhez? Nem akarok öregen odaérni, csajozni akarok, mint Flipper Öcsi.”